„Nem szeretném, ha a weblapomon látható dolgok múzeumok kiállítási tárgyai lennének”
Interjú Horváth Krisztiánnal, a Károli Gáspár Református Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola hallgatójával
Nem tudom magamat időben vagy folyamatokban meghatározni. Alkotó ember vagyok, rólam az alkotásaim beszélnek annyit, amennyit el kell mondani. Hat dolog érdekel igazán az életben, és többnyire ezek határozzák meg azt is, mit és miért hozok létre: az emberek, az elméleti fizika (és kozmológia), a katonai- és űrrepülés, a történelem, a grafika és a művészetek – írja Horváth Krisztián magáról a weboldalán.
Lakatos Mónika: Csillagkapu-maketteket készítesz, fotózol, rajzolsz, írsz és még sok minden más – derül ki a honlapodról. Mivel foglalkozol jelenleg?
Horváth Krisztián: Főmunkaidőben még mindig ide járok a Károlira a Történelemtudományi Doktori Iskolába. Most vagyok másodéves nappalis doktorandusz, és írom a disszertációmat, aminek az 1945 utáni magyarországi szovjetizálás a témája. Főleg a rendészeti szerveknek a szovjetizálásával foglalkozom. Az egyetemhez köthető még, hogy ezekben a hetekben-hónapokban igyekszünk kollegáimmal az egyetemi doktorandusz önkormányzatot megszervezni. Emellett marketingesként dolgozom, mert alapképzésben elvégeztem a kommunikáció szakot is a Károlin, plusz mellé a pedagógia modult. A munkám sokrétű: rajzolok, grafikákat készítek, szövegeket írok, kampányokat találok ki, csupa kreatív feladat. Ezek mellett évek óta rendszeresen fotózok.
Lakatos Mónika: A grafikakészítés és fotózás hobbik vagy pénzkereseti lehetőségek is a számodra?
Horváth Krisztián: Néha pénzért is vállalok fotózást, de nem vagyok profi fotós. A grafikát is autodidakta módon kezdtem el tanulni. Tizenegynéhány éve készítek weboldalakat, bár mostanra már szinte csak a grafikai tervezéssel foglalkozom.
Lakatos Mónika: A kommunikáció szak mennyiben járult hozzá, hogy megvalósítsd a terveidet?
Horváth Krisztián: Érdekes volt a kommunikáció szak, de gyakorlati tudást nem nagyon adott. Egy-két órának volt gyakorlati jelentősége, így például a stúdiós órák közül a rádiósnak. Összességében nem sok értelmét látom az 50 kredites, minoros kommunikáció képzésnek. Én többedmagammal tanári mesterképzésre akartam továbbmenni kétszakosként, de sajnos a tervekkel ellentétben végül nem indult tanári kommunikáció mesterképzés, ezért mentem aztán diszciplináris történelemre. Arra jó volt, hogy el lehet mondani: elvégeztem. Ha az embernek van egyéb mögöttes tudása, tapasztalata, akkor azt lehet kamatoztatni.
Lakatos Mónika: Ennek köszönhető, hogy marketinges lettél?
Horváth Krisztián: Igazából az, hogy mit írtam az önéletrajzomba, teljesen sokadlagos kérdés, nem ez számít. Mellesleg a diplomában sem szerepel, hogy elvégeztem a kommunikáció szakot, nem is tehettünk belőle záróvizsgát. Az összes állásinterjú úgy zajlott, hogy gyakorlati feladatot kaptunk, és aki a legjobban megoldotta, az kapta meg az állást. Arra kíváncsiak, mit tud az ember a gyakorlatban produkálni, és nem arra, hogy milyen papírja van.
Lakatos Mónika: Mesélnél egy kicsit a hobbijaidról? Hogyan kezdtél fotózni?
Horváth Krisztián: A testvérem fotózott, és megtetszett a dolog. Egyre többször kértem el a gépét, és mert nem mindig tetszettek a képei, megpróbáltam lefotózni ugyanazokat a témákat, de a saját ízlésem szerint. A másik motiváció az volt, hogy sok mindent barkácsolok, építek otthon, és azokról kellettek volna egyre jobb képek. Egy ponton túl ugyanis a mobiltelefonos fotók nem működnek, pláne nem interneten, ezért kezdtem el fényképeket készíteni. Akkoriban egy olyan társaságba jártam, ahol volt fotós, ő lett később a párom. Ösztönöztük, segítettük egymást, s végül elsajátítottam a gyakorlati és elméleti ismereteket is: előbbit inkább a testvéremtől, utóbbit pedig a páromtól.
Lakatos Mónika: Vannak terveid a későbbiekben a fotózással?
Horváth Krisztián: Nehéz kérdés. Létezik egy hármas felosztás: profi, amatőr és hobbi fotós. A hobbi fotós az, aki csak mászkál, „fotózgat”, és nincsen megfelelő felszerelése. Amatőr az, akinek már jó felszerelése van, de nem tud megcsinálni bármit, mert egyszerűen nincsen mindenhez gyakorlata. Végül van a profi fotós, aki bármit le tud fényképezni, amit kérnek tőle. Én azt fotózom, amiről tudom, hogy jó képet tudok készíteni, és persze érdekel is. Ez bizonyos szempontból egy köztes állapot: ahhoz, hogy ezt hivatásszerűen űzzem, még tanulni kellene, de nem ebbe az irányba szeretnék továbbmenni. Eredetileg is tanítani akartam, ami nem jött össze a rendszer visszásságai miatt, de nem adtam fel ezt az álmomat. Az egyetemi élet nagyon vonz, szívesen adnék órát itt, ha van rá lehetőség. Vannak magántanítványaim is, és próbálok minden tréninghéten előadni. Ahhoz, hogy a tudományos vérkeringésbe bekerüljön és bent tudjon maradni az ember, nem elég elvégezni a doktori iskolát, ehhez szerencse és teljesítmény is kell. Ha nem jön össze a tudományos karrier, akkor kreatív vonalon szeretnék mozogni, ezért is építem a másik, „marketinges” életemet is.
Lakatos Mónika: Mi az a dolog, ami miatt tanítani szeretnél? Miért érzed úgymond hivatásodnak?
Horváth Krisztián: Szerintem akkor ér valamit a tudás, ha átadjuk. Lehet írni nagyon sok hasznos dolgot, de amikor az ember szóban ad át valamit, szerintem sokkal hatásosabb. Szeretném hinni, hogy a történelem is engem igazol. Főleg hogy Magyarországon egyre kevesebben olvasnak. Viccet félretéve: nem tudom a pontos választ. Sok kollégám nem szeret vagy adott esetben nem is tud megszólalni emberek előtt, és kerüli ezeket a helyzeteket, helyette azonban kiváló tollforgató. Én akkor érzem magam igazán elememben, ha megszólalhatok, és közönségem van, és elmondhatom, amire jutottam, vagy amit valakinek ki kell mondani.
Lakatos Mónika: Szerinted a tanári pályádon tudnád hasznosítani a hobbijaid, kreatív tevékenységeid kapcsán megszerzett tudásodat, tapasztalataidat?
Horváth Krisztián: Abszolút azt vallom, hogy igen. Persze a történettudomány elég „régimódi” tudomány, és megvannak a gyakorlásának a maga kialakult formái, de úgy gondolom, hogy mindenbe lehet máshonnan behozni új dolgokat. Mondok egy példát: napjainkban kezd elterjedni a prezentációnak egy új típusa, a prezis megoldás. Ezt most még itt nálunk, a töri szakon és általában a bölcsészeknél is kevesen ismerik, pedig magyar találmány. Páran behoztuk ezt az egyetemi „közgondolkodásba” – ha mondhatok ilyet. Volt egy-két ilyen előadásunk, és nagyon nagy lett rá az érdeklődés, hogy ezt mindenkinek megmutassuk. Szervezünk is egy továbbképzést, ahová kis csoportokba lehet majd jelentkezni, és a Történész Műhellyel szeretnénk egy prezis „kurzust” indítani. A fotózással ugyanez a helyzet: ha tárgyi emlékeket akarunk bemutatni egy kötetben, akkor nagyon jó, ha van róla jó fotónk. Ehhez, ha tehetjük, profi fotóst hívunk, de ha az ember tud fotózni, akkor akár saját magának is el tudja készíteni azt a képanyagot, amit be akar tenni egy könyvbe. Volt is példa rá, hogy károlis tanár könyvébe bekerült egy-két fotóm.
Lakatos Mónika: Van még valami olyan hobbid, amiről nem esett szó?
Horváth Krisztián: Nagyjából mindent körbejártunk, amikkel manapság foglalkozom. Régebben sok mindenbe belefogtam: készítettem például láncpáncélt, saját nyílvesszőket az íjászkodáshoz, apró robotmaketteket, de manapság idő szűkében élek, mint mindenki. Idejét sem tudom annak, mikor írtam például verset utoljára, de azért próbálok lehetőséget találni mindenre. Nem szeretném, ha a weblapomon látható dolgok múzeumok kiállítási tárgyai lennének.
(Az interjút Lakatos Mónika másodéves kommunikáció szakos hallgató készítette, a fotót Gamauf Patrik szociológia szakos hallgató. )
