„A legmenőbb döntés, amit életemben meghoztam az volt, hogy elkezdtem a pszichológia szakot”
Gyarmati Zsuzsa az ELTE Gyertyánffy István Gyakorló Általános Iskola iskolapszichológusa.
2013-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakán klinikai és egészségpszichológiai szakirányon. Több magyarországi és külföldi szakmai gyakorlaton vett részt, önkéntes munkát végzett, jelenleg két módszerspecifikus képzésben képződik. Egy évet dolgozott óvodapszichológusként, idén a második tanévet kezdte az iskola pszichológusaként.
Zsuzsával a pszichológusi hivatásról, a tanulmányok során gyakran felmerülő kérdésekről, bizonytalanságokról, a szakma szépségeiről és buktatóiról beszélgettem.
Halász Dóra Vera: Saját bevallásod szerint tizenéves korod óta tudod, hogy pszichológus szeretnél lenni. Mennyire volt sima az út idáig, neked, aki legalábbis nagy vonalakban tisztában voltál vele, hogy mivel szeretnél foglalkozni?
Gyarmati Zsuzsa: Valóban régóta tudtam, hogy pszichológus szeretnék lenni. Ezzel együtt a gimnazista éveim alatt nem nagyon tettem érte semmit. Persze már akkor is sokat olvastam a témában, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy felvegyenek az egyetemre vagy elvégezzem, ezért nem készültem a felvételire, sőt talán el sem mentem rá.
Így aztán elsőként inkább a tanítóképző karra jelentkeztem, ahonnan csak másfél év után felvételiztem a pszichológia szakra. Ott azonnal tudtam, hogy jó helyen vagyok. Életemben először élveztem, amit tanulok.
Ami a munkát illeti, szerintem, ha az ember ingyen akar dolgozni, arra mindig talál terepet. A Sziget fesztiválon a krízisintervenciós és drogprevenciós csoport tagja voltam, melyet egyetemi tanárok szerveztek. A KAPSZLI-t, a károlis pszichológia szakos hallgatók körét elsősként vettük át az akkori végzősöktől, azóta az ország legjelentősebb ingyenes pszichológiai konferenciáit szervezi sorra a folyamatosan megújuló csapat. Aztán ott vannak a kutatási lehetőségek. Mindig szükség van emberre.
Ami az egyetemi évek során – és azóta is – nehézséget okozott számomra, az az időmenedzsment volt. Aki kellőképpen érdeklődő egyetemista, általában elég sok mindenben részt szeretne venni. Ugyanakkor nincs mindenre idő, muszáj választani a sok tevékenység közül.
Nekem, azon túl, hogy tényleg sok minden érdekelt, óriási előny és segítség volt, hogy az egyetemi éveim alatt számíthattam a szüleim anyagi támogatására. Az, akinek a tanulmányok mellett dolgoznia kell, és mellette még szakmai gyakorlatot is szerezne, az rendkívül nehéz helyzetben van.
A külföldi munkavállalás során kellett elsőként a családi és egyetemi lét védett közegéből kilépve megállni a helyem. Nem volt könnyű például bevándorlóként albérlethez jutni, így csak egy kifejezetten drága és eléggé lerobbant albérletet tudtunk megszerezni a párommal. Aminek persze végtelenül örültünk, és nagyon romantikus volt az egész, ugyanakkor komoly kihívást jelentett mindkettőnknek, külön-külön és párként is.
Halász Dóra Vera: A pszichológia iránt érdeklődőket, illetve a már pszichológia szakon tanulókat is gyakran elbizonytalanítja, vagy végleg el is tántorítja a tanulmányaitól az, hogy nagyon sokáig kell tanulni. Az egyetem öt éve után még rengeteg idő és nem utolsósorban pénz befektetésével járó tanulmányokat kell folytatni mielőtt az ember, még akkor is pályakezdőként, elkezdheti gyakorolni a hivatását. Te hogyan látod, mennyire reális probléma ez? Valóban szükséges ez a sok éven át tartó képzés? Lehetséges úgy boldogulni, ha az ember idő előtt kilép ebből a rendszerből?
Gyarmati Zsuzsa: Számomra ez az egyik legnehezebb kérdés, ami ebben a témában feltehető. Elméletileg a hosszú évekig tartó képződés különböző pontjain más-más tevékenységet végezhet egy pszichológus. Másra jó egy viselkedéselemző BA, egy pszichológia MA, a klinikai, majd a pszichoterapeuta szakképzés. Ugyanakkor a gyakorlatban nem teljesen egyértelmű, hogy melyik cím pontosan milyen tevékenységre jogosít fel, tesz képessé.
Az elv még követhető: a pszichológus és a tanácsadó szakpszichológus életvezetési elakadásokban segít, pszichológiai tanácsadást végez, míg a klinikai szakpszichológus lelki működések rendellenességeivel foglalkozik, diagnosztizál, gyógyít, terápiát végez. Ez elméletben egyértelműnek tűnik, a gyakorlatban azonban számos kérdést vet fel. Egyik például, hogy hol végződik a tanácsadás és hol kezdődik a terápia. Vagy hogy ha a pszichológus nem végez diagnosztikai munkát, akkor hogyan méri fel, hogy kompetens-e az adott klienssel való munkában.
Az, hogy a klinikai, majd pszichoterapeuta szakképzés feltétlenül szükséges-e ahhoz, hogy egy pszichológus szakmailag kompetensen végezze a munkáját, attól is függ, hogy milyen területen dolgozik. Vannak területek, ahol nem szükséges, van, ahol mindenképpen kell. A gond a “között”-tel van, ott van sokunkban kérdőjel ezzel kapcsolatban. Én magam is hol ezen, hol azon az állásponton vagyok, leggyakrabban a kettő között ingadozom.
Nagyon erőteljes a nyomás, miszerint kompetens, felelősségteljes szakembernek az nevezheti magát, aki végzi, vagy elvégezte a klinikai szakpszichológusi képzést. Sokunknak okoz bizonytalanságot, és tesszük fel magunknak a kérdést, hogy: ki is vagyok én addig, amíg nem végzem el a klinikumot, minek tanultam öt éven keresztül, mire jogosít ez fel? Ki vagyok én szakmailag akkor, ha esetleg nem is tervezem a klinikai képzés elvégzését? Mindez egy amúgy is bizonytalan kezdő pszichológusnak még inkább elbizonytalanító élmény.
A Károli jól használható tudást adott, több egyetemhez képest kifejezetten sok gyakorlattal. Ezzel együtt, amikor kikerültem az egyetemről, én is, mint sok más társam elég elveszettnek éreztem magam.
Számomra a különböző szakmai közösségek, képzések, szupervíziós csoportok ellensúlyozzák ezt a szakmai identitásunk tekintetében elbizonytalanító hatást.
Halász Dóra Vera: Kezdettől fogva tudtad, hogy a segítői vonalon szeretnél tovább haladni, vagy volt olyan, amikor gondolkoztál a kutatói irányon? Mit gondolsz, mennyire fésülhetőek ezek össze? Kell valamikor dönteni, vagy van átjárás?
Gyarmati Zsuzsa: Mindig úgy gondoltam, hogy terápiával szeretnék foglalkozni, de természetesen oda még hosszú út vezet. Minden más rugalmas volt: amikor egyetemre jártam, a Károli kifejezetten büszke volt arra, hogy az ott tanító pszichológusok mind klinikusként, mind kutatóként jelen vannak a szakmában. Én ezt a szemléletet tanultam meg azt, hogy ez a két dolog együtt vihető.
Az én látásmódom a kvalitatív kutatásokkal sokkal jobban összeegyeztethető, mint a kvantitatív kutatásokkal. Legtöbb esetben nehezen tudok azonosulni a kvantitatív módszertannal, úgy érzem, a személyiség és a társadalmi valóság jelenségeinek értelmezését túlságosan bekorlátozza azzal, ahogyan a tudományág, vagy a kutató paradigmarendszerébe illeszti. Az a benyomásom, hogy ezzel éppen a vizsgálandó jelenségek mellett megyünk el. Hozzám leginkább a szociálpszichológiai kvalitatív kutatások állnak közel. Rengeteget köszönhetek Dr. Kovai Melindának, a szociálpszichológiai tanszék adjunktusának, aki többek között a kvalitatív szemléletű kutatás módszertanával ismertetett meg. Szakdolgozatom témája hátterében is valahol az a kérdés állt, hogy vajon hogyan érdemes pszichológiai kutatást végezni.
Mivel megtapasztaltam, hogy a kritikai szemlélet és a pszichológiai kutatás összeegyeztethető, könnyen el tudom képzelni, hogy a későbbieken ez is helyet kap majd az életemben.
Halász Dóra Vera: Én személy szerint nagy problémának tartom és talán nem vagyok vele egyedül, hogy a pszichológus képzés során sem bemeneti, sem kimeneti követelményként nem jelenik meg az önismereti munka.
Gyarmati Zsuzsa: Én is problémának tartom ezt. Ugyanakkor, ha bemeneti követelményként személyiségteszteket végeznénk, vagy valamilyen módon vizsgálnánk a személyiséget, és az alapján szűrnénk, azzal rendkívül érzékeny területre keverednénk. Hogyan mondhatnánk azt valakinek, hogy te ne is kezdj ilyen tanulmányokba? Nehéz volna ezt etikailag korrekt módon csinálni. Nem biztos, hogy teljességgel lehetetlen, de mindenképpen problémás. A másik verzió sem hangzik sokkal jobban, hogy valaki öt évet elvégez az egyetemen, majd az öt év végén azt mondják, hogy te tulajdonképpen nem is vagy alkalmas erre a pályára.
Észszerű volna az egyéni vagy csoportos önismereti folyamatot kötelezővé tenni a tanulmányok során. Csakhogy ezek mind komoly anyagi ráfordítással járnak, amit bizony kevés diák engedhet meg magának. Jó volna az egyetem keretein belül megoldást találni erre. Ekkor azonban azzal szembesülhetünk, hogy a saját tanáraink tartják nekünk az önismereti csoportot, akik aztán másik négy éven keresztül vizsgáztatnak, Illetve a saját, öt éven keresztül velünk tanuló csoporttársainkkal lennénk egy önismereti csoportban. Az önismereti csoportok, pszichoterápiás folyamatok többek között éppen attól működnek, hogy a terápiás tér teljesen elkülönül a kinti világtól. A csoporttagok kizárólag csoporttagok, a pszichológus/ csoportvezető is csak ebben az egy szerepben része a kliens életének. Szóval az önismereti folyamat nem “intézhető el” az egyetemen belül. Sokszor még a sajátélményű szeminárium is hasonló problémákat vet fel.
A Károli egyébként, úgy gondolom, nagyon sokat tett azért, hogy az egyetemi évek alatt önismeretünk is gazdagodjon. Mi, még ha nem is elsődlegesen önismereti céllal, hanem az egyes módszerek megismerésének érdekében, számos sajátélményű csoportfolyamatban vettünk részt. Ezek során valójában jelentős önismereti munkát is végeztünk. És bár vékony jég, számomra az esetmegbeszélők mellett ezek voltak a leghasznosabb szemináriumok, egészen mást, sokkal mélyebb tudást adtak, mint bármi az egyetemen. Ezeken a szemináriumokon azért az is kiderülhetett, ha valakinek pszichoterápiás megsegítésre volt szüksége. A Károlin egyébként is az első perctől kezdve hangoztatták az önismereti munka fontosságát, és akinek erre lehetősége volt, élt is vele.
Ha az egyetemi évek során nem is kötelező, később, a módszerspecifikus képzéseknek kivétel nélkül része a módszerspecifikus kiképzőnél végzett önismereti sajátélmény. Sajnos tagadhatatlan, hogy stabil anyagi háttér nélkül nagyon nehéz ezeket a dolgokat megvalósítani.
A módszerek, képzések közötti választásban nagy szerepe van a KRE KAPSZLI-nak, amely rendszeres programokkal és ingyenes szakmai napokkal segíti elő, hogy a hallgatók a pszichológiai módszereket kipróbálhassák, a képzéseket megismerhessék. A Lélekképző a képzési rendszert és az akkreditált képzőhelyeket mutatja be, a Szakmai Napokon résztvevők pedig tematikus előadások mellett workshopokon próbálhatják ki az egyes módszereket. Így kitapasztalhatják, melyik módszer, munkamód áll a legközelebb hozzájuk, mely képzésre szeretnének időt, energiát és nem utolsósorban pénzt fordítani.
Halász Dóra Vera: Van, aki hozzád hasonlóan már gyerekkora óta sejti, hogy milyen hivatást fog választani, de nem minden fiatal van ezzel így. Hogy látod, mi a pszichológus szakma szerepe a pályaorientációban, hogyan tudtok segíteni a még pályaválasztás előtt állóknak?
Gyarmati Zsuzsa: Az iskolában is foglalkozunk pályaválasztással, de a pályaválasztási tanácsadás kifejezetten a Pedagógiai Szakszolgálat Továbbtanulási, Pályaválasztási Tanácsadó Tagintézményének feladata. Általánosan elmondható, hogy az iskolapszichológus az ellátórendszer hídja/szűrője/útjelzője, így természetesen hozzánk is fordulhatnak a gyerekek és a szülők pályaválasztási kérdéssel. Az, hogy az iskolán belül hogyan és milyen mélységben végeznek pályaválasztási tanácsadást, függ a diákok, a szülők és a pedagógusok igényeitől, motiváltságától és persze az iskolapszichológusok szabad kapacitásától is.
Halász Dóra Vera: A pszichológus munkája lelkileg igen megterhelő lehet. Hogyan védekeztek egyrészt a túlzott bevonódás, másrészt a kiégés veszélyei ellen?
Gyarmati Zsuzsa: A legfontosabb talán az önismeret és a szupervízió, illetve a szakmai közeggel való kapcsolat. Valóban megterhelő munka, és nem mindig könnyű pontosan olyan mértékben vonódni be, hogy az a segítő kapcsolat szempontjából optimális legyen. Ha nem vonódunk be eléggé, nincs kapcsolat, ha pedig teljesen bevonódunk, “nem látunk ki belőle” és azért nem tudunk segíteni. Fontos az is, hogy amikor kimegy a kliens, vagy végeztünk a nap végén, mi is ki tudjunk lépni, legyen olyan, hogy nem vagyunk pszichológusok. Amikor ezek valamiért nem mennek, akkor kell igazán az önreflexió, hogy felismerjük az elakadást és megértsük, hogy mi történt. Ilyenkor nagyon sokat segít a szupervízió abban, hogy rálássunk a vakfotljainkra.
A másik, amire nagy szükség van a hobbi. Valamilyen kikapcsolódás, ami teljesen más, mint a pszichológusi munka. Nekem a tánc és újabban az éneklés jelenti ezt. Korábban volt olyan időszak, amikor azt vettem észre, hogy egy héten a képzésekkel együtt 50-60 órát vagyok pszichológus szerepben. Aztán amikor hazamentem, képtelen voltam a szeretteimre vagy akár önmagamra figyelni. Segít egy olyan tevékenység, aminek során valami nagyon más történik, ahol levezethető, megélhető, kifejezhető mindaz, ami felgyülemlik az emberben. Ezzel talán mindenki így van, nem csak a pszichológusok.
A harmadik, ami nekem nagy segítség az az autogén tréning és általában a relaxációs technikák. Nem csak a kliensekkel használom ezeket, én magam is alkalmazom. Ez is rengeteget számít.
Halász Dóra Vera: Létezhet egyáltalán egy pszichológus számára felesleges tapasztalat?
Gyarmati Zsuzsa: Nem, szerintem egyáltalán nincs ilyen. Annyira színes ez a szakma, hogy minden tapasztalat használható. Azt hiszem, én nem csak a pszichológia témájában, hanem általánosságban is azt gondolom, hogy a tapasztalat sohasem felesleges. A tanítóképzőn eltöltött másfél év először elvesztegetett időnek tűnt, de most, az iskolapszichológusi pozícióban óriási hasznát látom, hogy fogalmam van a tanítók látásmódjáról, problémáiról. Amikor otthagytam a tanítóképzőt, és pszichológia szakra jelentkeztem, emelt szintű érettségit kellett tennem magyarból. Bár mindig szerettem a szépirodalmat, utáltam ezt a helyzetet, úgy éreztem, semmi értelme annak, amit csinálok. Most, ahogy pszichológusként dolgozom, úgy látom, hogy verset, műalkotást elemezni nem sokban különbözik attól, amit egy tanácsadás során a klienssel együtt csinálunk. Amikor eljön hozzám, elmesél egy történetet, a saját történetét, az is egy szöveg, egy narratíva. Narratív pszichológiai szemléletben azt is mondhatjuk, hogy a személyiség nem más, mint az ember saját története. Így ez a történet is elemezhető, értelmezhető. Pszichológusként leginkább verbálisan dolgozom, ezért szerintem jó, ha minél közelebbi, minél bensőségesebb a kapcsolatom magával a nyelvvel. Aztán ha éppen nem verbalitásban vagyunk, mondjuk rajzolunk, akkor is iszonyú fontos az analógiás gondolkodás, hogy otthonosan mozogjak a metaforák, szimbólumok világában.
Ezzel együtt biztosan jó, ha van egy konkrét fókusz, egy fő érdeklődési terület, mind saját magunknak, mind karrierépítés szempontjából, de szerintem nincs olyan, hogy elvesztegetett idő akkor sem, ha nem mindig pontosan azt tanuljuk, amivel később foglalkozni akarunk.
A pszichológia egy olyan szakma, ahol életünk minden tapasztalata értelmezhető szakmai tapasztalatként is. Minden tapasztalat egyben pszichológiai tapasztalat, hiszen a tapasztalás pszichológiai folyamat. Minden emberi kapcsolat pszichológiai helyzet, akkor is, ha az az ember, akihez kapcsolódunk, mi magunk vagyunk. Sőt annál inkább.
Ha ki kéne választani, hogy mi volt a legmenőbb döntés, amit életemben meghoztam, az az volt, hogy elkezdtem a pszichológia szakot.
(Az interjú 2016. november 9-én készült.)
