A közlekedés a társadalom tükre
Zsigmond Gábor a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum főigazgató-helyettese, egyben az országos intézmény Szakmai és Tudományos Igazgatóságának vezetője és a teljes múzeumrekonstrukciós projekt egyik vezetője. Gáborral pályájának alakulásáról, a közlekedés iránti lelkesedésének gyökereiről, a kereskedelmi tengerészetről, a városi közlekedésről és a budapesti Közlekedési Múzeum megújításáról és annak társadalmi jelentőségéről beszélgettem.
Az interjú közben Gábor közlekedés iránti lelkesedése rám is átragadt. Pillanatokon belül magam előtt láttam a fiumei kikötőt vagy a 19. század végének budapesti villamosait, a készülő Közlekedési Múzeum közösségi tereit, amelyet pár éven belül mi is birtokba vehetünk.
Olvassátok ti is olyan lelkesen az interjút, ahogyan én Gábor szavait hallgattam :-)
Halász Dóra: Jelenleg felelősségteljes pozíciót töltesz be egy kiemelt kormányzati beruházásban, a Közlekedési Múzeum teljes megújításának szakmai irányításában. Ezt azonban alapos tanulmányok, komoly munkatapasztalat előzte meg. Hogyan épültek ezek egymásra?
Zsigmond Gábor: Első diplomámat a Károlin szereztem történelem szakon. Már akkor érdekelt a gazdaság- és közlekedéstörténet, hamar eldöntöttem, hogy ebbe az irányba fogok szakosodni. A doktori tanulmányaimat már a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen végeztem. Diplomamunkámat, majd a doktorimat is a magyar kereskedelmi tengerészetről írtam, de kezdettől fogva nagyon érdekeltek az intermodalitások, a különböző közlekedési formák közötti átjárhatóságok. Szerettem volna nagyobb látószögből ránézni a témára.
A doktori fokozatot megszereztem, de úgy éreztem még hiányzik a közgazdasági és a műszaki tudás :-) (Ez még középiskolából ragadt rám, ahol a kedvenc tárgyam a közgazdaságtan és a statisztika volt.) Ahogyan a Szabadság hídon jártam át – ami számomra még mindig Ferenc József híd – mindig úgy néztem a Corvinusra, hogy nekem a közgazdaságtan még kell az életembe. A Zrínyi után mindjárt a Kodolányin elkezdtem a közgazdász szakot, a pénzügyesebb gazdálkodási és üzletviteli szakirányon. Ma a Corvinuson vagyok óraadó tanár. Fontos volt és azóta is fontos számomra a naprakész gazdasági háttér ismerete. Szeretek teljes képet látni, és szeretem, ha a folyamatokat, amikkel foglalkozom, saját magam is értem.
Fernand Braudel gazdaságtörténész írja egyik művében, hogy az egész modern világ, az ahogyan mi ebben élünk, valójában három dolognak köszönhető. A hajózásnak, hadtudományoknak és a műszaki tudományoknak. Én éppen ezt az utat kezdtem bejárni. És valóban a kereskedelem legnagyobb részét ma is kb. 40ezer hajó biztosítja a világ tengerein. Az innovációk nagy része a hadviselésekhez kötődik, a technikai megvalósítások pedig a műszaki fejlődés által biztosítottak. A történelem során pedig mindig is azok a városok virágoztak, ahol közlekedési csomópontok voltak. Ahol nem volt kikötő vagy vasútállomás, az a város visszafejlődött, tönkrement.
Halász Dóra: Tanulmányok éveken keresztül. Mindeközben miből éltél?
Zsigmond Gábor: Diplomám megszerzését követően azonnal elkezdtem dolgozni a BKV-nál, a cég akkor létrehozott szóvivői sajtócsapatában, és emellett a Károlin óraadóként gazdaság- és közlekedéstörténeti órákat tartottam. Ezzel párhuzamosan csináltam a doktorit, majd a többi egyetemi képzést is munka mellett végeztem. A BKV-nál a nyilatkozatok előkészítésétől kezdve a sajtóközlemények kiadásáig, interjúadásig mindenben részt vettem. Nagyon intenzív időszak volt ez. Akkoriban érkeztek a Combinok, jött a választási időszak, új Volvo buszok kerültek forgalomba, és folyt az élénk társadalmi vita a 4-es Metróról. Megkezdődött a fúrópajzsok Magyarországra szállítása… Mindez idő alatt a sajtókommunikáció terén felelőse is voltam ezeknek az ügyeknek. Sikerült a BKV teljes működésén kívül a fővárosi közlekedést is elég jól megismernem, egyre jobban elmélyültem a közlekedés elméleti hátterében és gyakorlati vonatkozásaiban is.
Halász Dóra: Honnan jön ez a mindent átható lelkesedés? Úgy képzelem, már gyerekkorodban tudtad, hogy közlekedéssel akarsz majd foglalkozni.
Ó egyáltalán nem. Még csak nem is voltam egy tipikusan “járműmániás” gyerek, inkább könyvmániás voltam. Emlékszem, miután megtanultam olvasni, az egyik első önálló olvasmányom Csonkaréti Károly: A Zenta cirkálóval kezdődött című műve volt. Úgyhogy valami azért már meglehetett a tengeri hajózás iránti csodálatból.
A tágabban vett közlekedéssel kapcsolatos ennyire intenzív érdeklődésem az egyetemi évek alatt alakult ki bennem. Ahogy a történelmi tanulmányaim alatt a gazdaság-közlekedéstörténetben elkezdtem átlátni a hajózást, a külkereskedelmet, azt ahogyan ez a rendszer az egész világot behálózza, a társadalmat alakítja, teljesen elvarázsolódtam. Magam előtt láttam a korabeli Fiumét, ahogyan a kormányzói palotából a kormányzók nézik, hogy a hajók jönnek-mennek a kikötőben. Az egészben volt egy kibontakozás, bele lehetett helyezni egy történelmi és társadalmi kontextusba. Ezt átlátni, megérezni, lenyűgöző volt számomra.
A századforduló (1900) előtti Magyarországon sorra születtek a közlekedéssel kapcsolatos innovációk. A villamosközlekedést 1881-ben találták fel Németországban. Hat évvel ezután Budapesten már villamosok közlekedtek. A kontinensen először építettünk földalatti vasutat. Európa harmadik fogaskerekű vasútja nálunk működik, és 1870-ben Budapesten építették meg Európa második siklóját. Virágzott a város közlekedése. Meglátni, milyen módon határozza meg a társadalom működését és ezen belül is a 19. századi Magyarország életét az innovációs sebesség, hogyan hatották át az európai fejlesztések az egész magyar közlekedési szektort, önmagában is lenyűgöző. Ráadásul a tudástranszfer oda-vissza működött. A hannoveri villamos cég vezérigazgatója például Budapesten tanult meg villamost vezetni. Az emberek ide jöttek tanulmányozni a kisföldalattit. Előbb volt metró nálunk, mint Berlinben, Párizsban vagy New Yorkban. Mindez persze elég magas mércét állít elénk azóta is.
Halász Dóra: Melyik terület volt számodra a legérdekesebb?
Zsigmond Gábor: Elsősorban tengerészettel akartam foglalkozni. A MAHART tengerhajózási üzletágához szerettem volna menni, de a vállalat 2004-ben bevonta az utolsó magyar tengeri hajóról is a piros-fehér-zöld lobogót egy évvel azelőtt, hogy én végeztem volna a Károlin.
A hajózásnak azóta is nagy rajongója vagyok, ha tehetem saját magam is hajózok. Többféle tengeri hajós vizsgával is rendelkezem már a vitorlástól a halászhajóig. Közben horvátul is megtanultam egy picit.
A zrínyis tanulmányaim során szerencsére igazi szakértőkkel tudtam együtt dolgozni, akik jól értettek a tengeri logisztikához is, és azt is megéltem, hogy nem csak valaminek a múltjáról beszélünk, hanem nagyon is aktuális hatásairól. Hiszen a múlt megismerésének is akkor van fontos üzenete és társadalmi ereje, ha kellő kontextusba kerül.
Emiatt foglalkoztat az egész közlekedés is. Hiszen a közlekedés a társadalmi, gazdasági fejlődés és az urbanizáció kulcsa. Budapesten kívül Chicago volt száz éve az egyetlen város, ami akkoriban ilyen robbanásszerű fejlődésen ment keresztül. Az, hogy hogyan tudunk reflektálni a világ kihívásaira, az új találmányokra, nagyon fontos, és abban a korszakban ez csodálatosan működött.
Halász Dóra: Ez valóban egy különleges időszak volt a közlekedés fejlődésének szempontjából. Hogyan kívánjátok ezt bemutatni, és hogyan szeretnétek hidat képezni a múlt, a jelen és a jövő között a megújuló közlekedési múzeumban?
Zsigmond Gábor: Jelenlegi feladatunk az új közlekedési múzeum felépítése, kialakítása. Európa első közlekedési múzeuma a miénk volt. 1899-ben jött létre, és az egyik leginnovatívabb főigazgatója volt akkoriban. Én az ő filozófiáját követem. Attól, hogy valamit múzeumnak hívunk, még nem kell a már nem használt ócskaságok lomtárának tekinteni. A korábbi múzeumot 1944-ben lebombázták. A 60-as években nyitott újra az a múzeum, ami aztán 2015 tavaszán bezárt. Tehát most a harmadik újraalapítása folyik.
Nagyon fontosnak tartom, hogy ne egy magába zárkózó intézményt, hanem egy közösségi teret hozzunk létre. A város, a nemzet számára kell egy olyan közintézményt létesíteni, amelyben jelen van egy olyan örökség, amire büszkék lehetünk és egy olyan platform, ami serkenti a kortárs közlekedésfejlesztési, urbanisztikai gondolkodást.
Én elsősorban a tartalomfejlesztésért felelek. A muzeológiai munka, az archívum, a könyvtár, a restaurálási munkák, a marketing és kommunikáció, a jelenleg is nyitva levő tagintézmények irányítása, a nagy projektek menedzsmentje, amiket csinálok. A Közlekedési Múzeummal együtt minden tagintézményünk – a vidékiek is – teljes brandváltáson mennek keresztül. Teljes mértékben hiszek abban, hogy be kell ebbe vonni az embereket. Csak egy példa: a mai gyerekek szemléletformálásában nagyon nagy szerepe van annak, hogy mennyire érzik magukénak az őket körülvevő világot. Ha sikerül egy olyan teret kialakítanunk, amiben otthon érzik magukat a bemutatott dolgok között, talán kevésbé fogják összefújni, megrongálni a működő buszokat, villamosokat, talán jobban sajátjukénak érzik ezt az örökséget is és a jövő innovátorai is lehetnek. Nem az a feladat, hogy letöröljük a port a vitrinről fél évente, hanem az a fontos, hogy mint nemzeti intézmény legyen egy víziónk, missziónk, hiszen ezt a következő sok-sok évtizedre hozzuk létre.
Olyan értékeink is vannak, mint például az Ikarus busz, amely márkát világszerte ismerik, vagy olyan legendáink, mint Kandó Kálmán, akinek a villanymozdonyt köszönheti a világ. Szeretnénk megmutatni, hogy azért az első világháború után is produkáltunk új dolgokat. Ezekről is beszélni kell, méghozzá olyan módon, hogy célba is érjen az üzenet. Fontos missziónk, hogy azoknak is élvezhető módon mutassuk be a közlekedést, akik nem kifejezetten műszaki érdeklődésűek, illetve azoknak is, akik külföldről látogatnak hozzánk. Legyen a minőségi időtöltés helye, ugyanakkor legyen egy tudásközpont és közösségi tér is.
Halász Dóra: A lelkesedés, az elhivatottság és a szakértelem minden szavadat átjárja.
Zsigmond Gábor: Imádom, amit csinálok. A BKV-nál több mint tíz évig dolgoztam, de csak az elején foglalkoztam sajtóügyekkel, másfél év után a fővárosi közlekedési cég muzeális tevékenységét vezettem. Mialatt a BKV-nál dolgoztam, nem találkoztam olyan angol mérnökkel, aki ne tudta volna, hogy a budapesti milleniumi földalatti vasút az első a kontinensen. Hiába a jövő közlekedését tervezik, tisztában vannak a múlttal és annak nemzetközi kontextusával is. A Földalatti Vasúti Múzeum tartozott hozzám a Deák téren, ami egy eredeti alagútszakaszból került kialakításra, illetve a Városi Tömegközlekedési Múzeum Szentendrén. Ezek tevékenységét irányítottam. Egyébként az utóbbiban kiállított villamosokat látjuk többnyire, amikor régi filmekben közlekedési eszközöket mutatnak. A nosztalgia járművek restaurálásával nagyon sokat foglalkoztam, és erre igazán büszke vagyok, mert turisztikai szempontból, illetve nekünk budapestieknek a városhoz való kötődésünkben is fontosnak érzem ezeket.Több könyvet is írtam a közlekedésről, szívügyem, hogy ne csak szakmabelieknek, hanem a szélesebb közönség számára is írjak.
Halász Dóra: Kicsit visszakanyarodva az egyetemista időszakhoz: Milyen érzésekkel gondolsz vissza a károlis évekre?
Zsigmond Gábor: Amikor én a Károlira jártam, nagyon családias volt a hangulat. A szemináriumok valóban szemináriumok voltak. Alig néhányan voltunk, el lehetett mélyülni egy témában, a tanárok partnerek voltak, kérdezésre, együtt gondolkodásra bátorítottak minket. Személyes volt, és ezzel az egyetemi tanulás eredetibb lényegéhez állt közel. Megvolt a szakmai fórumként szolgáló stúdiumok varázsa. Nekem ez volt talán a legfontosabb élményem az egyetemről.
A Károlin nagyon jó volt a tanári kar. A saját előadóink is kiemelkedőek voltak, és különböző egyetemekről jöttek vendég előadók is. Nagyon jó elméleti alapokat kaptunk, amikről aztán folyamatosan lehetett tovább építkezni.
Jól tudom használni az itt tanultakat. Lényegében a szakdolgozat megvédése óta folyamatosan tanítok is. Előbb a Károlin három és fél évet, majd a győri Széchenyi István Egyetemen, de rendszeresen vannak óráim a BME-n, és most előadást és szemináriumot is tartok a Corvinuson.
Halász Dóra: Gyakori manapság az a probléma, hogy például a történelem szakon végzett hallgatók nehezen tudnak elhelyezkedni, nehezen tudnak a diplomájukkal érvényesülni. Mi a véleményed erről, és mit javasolnál a bölcsész szakokon végző társaidnak?
Zsigmond Gábor: Szerintem bölcsészként az ember, legalábbis ha lelkiismeretesen végzi az egyetemet, elolvassa azt az irdatlan mennyiségű könyvet, és beadja a rengeteg beadandót, a tanulmányai végére meg fog tanulni bánni a szavakkal. Hétről hétre több száz oldalnyi szakirodalmat kellett elolvasnunk. Emlékszem például kora-középkorból a vizsgára a beugró az volt, hogy húztunk egy tételt, 3-4 sor volt ráírva valamelyik forrásból, és előbb erről kellett beszélni, csak utána lehetett vizsgatételt húzni. Szerintem a bölcsészkaron végzettek sokszor sokkal többet tanulnak kommunikációból, mint egy kifejezetten arra szakosodott hallgató. Legalábbis a rengeteg kiváló könyv, a rendszeres előadások, szóbeli vizsgák és sok-sok beadandó - úgy gondolom - sokunknak meghatározó volt ilyen értelemben is.
Én máig nagyon szeretek bölcsészekkel dolgozni, együtt gondolkodni. Fontosnak tartom, hogy világos legyen előttünk a cél, a vízió. Ha csak napról napra dolgozunk, az egy picit lelketlen, és nehéz is fenntartani a lelkesedést. Én azt látom, hogy akik hasonló alappal rendelkeznek, általában hasonlóan gondolkodnak, szeretnek nagyobb távlatokat átlátni, hosszú távú célokat maguk előtt tartani, ami aztán a hétköznapok feladatainak az elvégzését is megkönnyíti.
Most szeretnénk gyakornoki programot indítani, és a Károlival természetesen a legnagyobb örömmel működnénk együtt ebben. Filozófiánk az is, hogy nyitott intézmény legyünk. Egy ilyen projekt, mint a Közlekedési Múzeum újjáalapítása, kitűnő alkalom az emberek bevonására is. Jelenleg is sok civil szervezettel, magyar designerekkel, irodákkal, képzési intézményekkel dolgozunk együtt. Örömmel vesszük, ha a hazai kreatív ipar, értelmiségiek, újat teremteni akaró emberek a maguk módján csatlakoznak a projekthez.
Halász Dóra: Végül egy talán más irányba mutató kérdés: Mivel foglalkozol még ezen az eleve hihetetlenül szerteágazó szakmai munkán kívül?
Zsigmond Gábor: Utálok unatkozni. Általában éjjel egy-kettő körül fekszem, reggel hatkor kelek. Aludni nincs túl sok időm. Szerencsére a feleségemnek ez nem meglepetés, még a Károlin ismerkedtünk meg, jól tudja, hogy milyen vagyok. A gyerekeim meg természetesen nagy közlekedésrajongók, rengeteg múzeumot ismernek. Ott vagyunk a BKV nyílt napokon, nézegetjük otthon a könyveket. Így nekik ezt teljesen természetes. Talán úgy tűnik, hogy csak ezzel foglalkozom, de valójában az egyik tevékenység kikapcsol a másikból és fordítva. Múltkor például rettentő fáradtan mentem tanítani, és teljesen felfrissülve jöttem el. Máskor mondjuk ha írok, abból kikapcsolódás a tervezés, az adminisztrációból meg kikapcsolnak a tanulmányok, és így tovább. Közben pedig sok fontos társadalmi ügy van, beszélgetések, viták, amiket szintén szeretek.
Budapest, 2017. október 11.
