Teológia: most és mindörökké
Korábbi interjúinkban gyakran írtunk különböző irányú, egymást kiegészítő tanulmányokról, késői pályaváltásról, alternatív életutakról. Molnár Ambrus teológus-lelkésszel most a korai bizonytalanságokat követő elköteleződésről, a lelkészi hivatáshoz vezető útról, az elköteleződés megszilárdulásáról beszélgettünk. A beszélgetésben kitérünk a lelkipásztorok pszichológiai felkészítésére, a lelki gondozás komplexitására és a lombik program kérdésének református teológiai megközelítésére is.
Halász Dóra Vera: Református lelkésznek nem sokan mennek napjainkban. Te milyen hatásokra választottad ezt a hivatást?
Molnár Ambrus: Vácon születtem, kilencéves koromig a Börzsöny egyik kis falvában, Szokolyán éltünk. Négyen vagyunk testvérek. Négyünk közül én vagyok a legidősebb, és a legkisebb testvérem is csak öt évvel fiatalabb nálam. Szüleim mindketten lelkészként szolgáltak az akkor erőteljesen református falu református gyülekezetében. A zárt és szoros kapcsolatokkal rendelkező közösség akkor számomra egy természetes és biztonságos közeget jelentett.
Már kisgyermekként is jobban lekötöttek a felnőttek beszélgetései, mint a kortársaim játékai. Gyakran voltam jelen a szüleim baráti társaságaiban, érdeklődve hallgattam a politikai, történelmi, teológiai témákról való eszmecseréket. Érettségemhez, nagyobb felelősségérzetemhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy gyakran nekem kellett felügyelnem a kisebb testvéreimre.
Halász Dóra Vera: Hogyan alakult a gyermeki lelkesedés komolyabb érdeklődéssé, majd elköteleződéssé?
Molnár Ambrus: Gyerekkoromban vonzott a természet, különösképpen az állatok. Sok időt töltöttem a róluk szóló könyvek tanulmányozásával. Emellett pedig már óvodás koromtól fogva szerettem volna lelkész lenni. Már ekkor megjelent az édesapám hivatása utáni rajongás. A legerősebb és pozitív férfi példaképet szerettem volna én is tovább vinni, azt, ahogyan én gyermekként őt láttam.
2000-ben, kilencéves koromban Balassagyarmatra költöztünk. Itt eleinte tábori ágyakon aludtunk az imateremben, miközben a parókiát igyekeztek beköltözhető állapotba hozni. Emlékszem, egy darabig dobozokból húzogattuk elő a ruháinkat, amikor iskolába indultunk. Nagy váltás volt, de gyerekként inkább izgalmas, mint zavaró. Édesanyám a környező településeken volt szórványlelkész, édesapám pedig a balassagyarmati gyülekezetben kezdett szolgálni.
Nagyjából 15-16 éves koromig világos volt, hogy én is ezen az úton indulok majd el. Édesanyám szeretett volna legalább 18 éves korunkig maga mellett tudni minket, úgy gondolta, a gyerekek lelki nevelése elsősorban a család dolga, így mind a négyen Balassagyarmaton jártunk középiskolába.
A lelkészi életnek valóban minden szépségét, nehézségét, örömét, szomorúságát átéltük otthon, a szüleink sosem titkolták el ezeket előlünk. Jelentős hatással voltak rám ebben az időben a Hollandiában és Németországban tett baráti látogatások is, melyek a helyi gyülekezetek életével is összekapcsolódtak. Valójában ezekről, az akkor természetes élményekről csak később láttam meg, hogy mennyire fontos és egyáltalán nem magától értetődő tapasztalatok voltak, amik aztán a lelkészi szolgálatba is beépültek.
Halász Dóra Vera: Mi a helyzet a tinédzserkori lázadással? És hogyan jutunk innen a teológiához?
Molnár Ambrus: Nem voltam nagy lázadó, ezzel együtt amit akartam, azt az eszemmel és megfelelő érvekkel elértem. Széles érdeklődési körömbe tartozott az informatika és az építészet is, de sokáig semmi mellett nem tudtam egyértelműen letenni a voksom. Hosszú ideig nem is értettem, hogy tud az ember egyetlen dolog mellett elköteleződni egész életére.
Volt egy általános nyitottságom az világra és az életre. Minden érdekelt, ugyanakkor annyira semmi, hogy kizárólagossá váljon az életemben. Érdekes módon azok a hangsúlyok, amik ma a leginkább közel állnak hozzám: a teológia, a nagy filozófiai, egzisztenciális kérdések akkoriban még nem igazán foglalkoztattak.
Halász Dóra Vera: Hogy kerültél mégis a teológus szakra?
Molnár Ambrus: Első találkozásom az egyetemmel úgy történt, hogy édesapámmal ellátogattunk a Károli teológia szakának nyílt napjára. Nos, ez akkor egyáltalán nem fogott meg, mi több, biztos voltam benne, hogy ide nem szeretnék járni. A túlságosan is családias hangulatot, a kis létszámot, ami másnak talán éppen vonzó és megnyugtató, én ijesztőnek és inkább taszítónak találtam. Akkor, gimnazistaként zsongás, nagy élet vett körül a mindennapjaimban, nem értettem, mit kezdenék itt egy ennyire kis közösségben. A nyílt napon betekinthettünk az előadásokba, szemináriumokba is, de a teológiai alapok vagy a tanult nyelvek sem keltették fel az érdeklődésemet.
Halász Dóra Vera: Ezek után mégis itt kezdted el a tanulmányaidat, sőt azóta már a doktori iskolában is jelen vagy. Ráadásul gyakorló lelkészként is szolgálsz…Volt egy fordulat?
Molnár Ambrus: Édesanyámmal közösen arra az álláspontra jutottunk, hogy elkezdem a teológus-lelkész szakot, legfeljebb, ha nagyon nem tetszik, fél év múltán más irányba váltok. 2009-ben, amikor kezdtem az egyetemet, a gólyatáborban is legfeljebb 25-30-an voltunk. Ebben a közegben mindenki mindenkit ismer név szerint, nem lehet elbújni, ami nekem még akkor is szokatlan és zavaró volt.
Az segített a beilleszkedésben, hogy találkoztam gondolkodásban hozzám közel álló diákokkal. Onnantól, hogy együtt tudtunk gondolkodni minket érdeklő és érintő dolgokról, megváltozott a helyzet. A kirándulások, belföldi és külföldi tanulmányutak során a bibliai vidékek egy részét is bejártuk, és számos külföldi gyülekezetbe is ellátogattunk. Egy Pál apostoli út során megismerkedtem egy hallgatótársammal, akivel az első beszélgetéstől kezdve intenzív szellemi életet éltünk. Az akadémiai közeg, a kollégiumi élet és az egyetem által szervezett teológusnapok, amikor külföldi és belföldi, magyar és idegen nyelvű gyülekezetekbe mentünk szolgálni, meghatározó kapcsolatokat és ismereteket adtak az egyetemi éveim során. Ugyanakkor mindig voltak személyes kapcsolataim az egyetemen kívül is olyanokkal, akik teljesen mást tanultak és máshogy gondolkodtak az életről. A velük töltött idő is segítette a gondolkodásom és világlátásom szélesedését.
Halász Dóra Vera: Említetted, hogy édesapádat az egyetemi éveid alatt vesztetted el. Talán ez is egy fordulópont lehetett a hivatásválasztásban?
Molnár Ambrus: Édesapám súlyos betegségben halt meg. Halála nagy hatással volt a gondolkodásomra. Ez a szomorú esemény egyben egzisztenciális megerősítést is adott, testközelbe hozva az emberi lét legnagyobb problematikáját, az élet-halál kérdést. Felhívta a figyelmem az evangélium erejére is, amely még a legnagyobb mélységekig is elhat. A kérdés, hogy hogyan is gondolkodom a halálról, hirtelen megkerülhetetlenné vált. Két megközelítés állt előttem. Úgy tekintek édesapám életére, mint egy sikeres életre, hiszen ő a Krisztustól kapott örök élet bizonyosságában halt meg 50 évesen, egész addigi életében az Istent szolgálva, vagy egy kudarcot vallott, hiábavaló életnek látom, mivel Isten nem tudta őt megmenteni. A kérdéseimen való elmélkedés során egy olyan személyes válaszhoz jutottam, amiről hiszem, hogy maga a Szentlélek munkája nyomán tárult fel előttem. Ez még a korábbiaknál is nagyobb elköteleződést eredményezett. Másképpen értékelek egy emberi életet, ha bibiliai perspektívában gondolkodom. Az, hogy láttam a saját apámat meghalni, minden nehézségével együtt nagyobb bátorságot ad a halál és az élet kérdéseinek kezeléséhez.
Halász Dóra Vera: Ezek tehát mind a teológiában való elmélyedés és az elköteleződés irányába vittek.
Molnár Ambrus: Abszolút. A fél év “próbaidő” végén tehát úgy döntöttem, hogy folytatom a teológiai tanulmányaimat a Károlin. Egyre jobban kinyílt előttem a teológia rendszere, és kezdett belső vággyá és örömmé válni a tudásom mind teológiai, mind pedig a lelkészi hivatást érintő kérdésekben. Ezzel párhuzamosan az általam hozott dolgokat is másként kezdtem értékelni. Ez az elmélyülés annyira intenzív, hogy ma már a doktori iskola hallgatója vagyok, ami mellett párhuzamosan lelkészként is szolgálok.
Halász Dóra Vera: A lelkésznek a prédikáláson túl segítőként is jelen kell lennie a hívek számára. Pszichológiai oldalról hogyan készültök fel a segítői hivatásra? Mennyire része ez a tanulmányoknak?
Molnár Ambrus: Bár magának a prédikációnak is van lelkigondozói vetülete, úgy ahogyan egy kézfogásnak és mosolynak is lehet, kifejezetten lelki beszélgetésekkel is foglalkozunk, tanulunk lelkigondozást is, illetve van egy kevés gyakorlati oktatás is az egyetemi évek alatt. A kiindulási pontot rendkívül fontos tisztán látni. A Biblia az emberre a test és a lélek egységeként tekint. Tehát minden velünk kapcsolatos történés, legyen az akár csak testinek vagy lelkinek tűnő, hatással van az egész emberre. A lelki kérdéseket így minden esetben a teljes ember kontextusában kezeljük, és a hit oldaláról közelítjük meg.
Halász Dóra Vera: Arra gondolok, amikor valaki egy konkrét problémával fordul a lelkészhez. Egy kisebb faluban például, ahol egy szoros közösség van, egyetlen gyülekezettel, egyetlen lelkésszel, különösen fontos, hogy mennyire és miként van a lelkész a lelki gondozásra felkészülve. Hogyan kerül bele a segítői mentalitás, az empátia fejlesztése az egyetemi lelkészi tanulmányokba?
Molnár Ambrus: Mi a bibliai emberképpel dolgozunk anélkül, hogy a pszichológia különböző emberképeit használnánk. A pszichológiai elméletek és módszertanok közül adott esetben használjuk azokat, amik a teológiával összeegyeztethetők és átemelhetők a lelkészi szolgálatba. A pasztoralpszichológia mint teológiai diszciplina ezek elérhetővé tételéről szól. Az empátia végig ott kell legyen, ugyanakkor az is igaz, hogy elég komplex a feladatunk. Pedig egy lelkész sem érthet egyszerre mindenhez és mindenkihez. A fiatalokhoz, a középkorúakhoz, az idősekhez, az egyedülállókhoz, a betegekhez, a prédikációhoz, a hitoktatáshoz, a filozófiához, a szervezéshez egyenlően. Minden lelkésznek megvan a saját magához legközelebb álló területe.
Halász Dóra Vera: Érthető, de a feladat akkor is adott. A lelkipásztornak valamilyen formán foglalkoznia kell a hozzá forduló ember problémájával, lelki nehézségével, aktuális elakadásaival, hiszen ez is része a munkájának.
Molnár Ambrus: Az evangélium alapvetően minden problémának a gyökeréről beszél. Egy rossz házasság, az önértékelés válsága, egy életkrízis mind az Isten és az adott ember közötti kapcsolati problémára vezethető vissza. Ennek a kapcsolatnak a minősége áll a megjelenő problémák hátterében. Így azon túl, hogy a konkrét érzelmekkel foglalkozunk, foglalkoznunk kell a teremtettséggel, az Istennel való kapcsolattal. Az evangélium üzenete szerint mindenkinek ugyanarra, azaz a Szentháromság Istenre van szüksége. Az evangélium nem valamiféle jó tanács, hanem egy itt és most elérhető örömhír, életújulási lehetőség, aminek segítségével más perspektívából nézhetünk a saját problémáinkra, amely más perspektívából aztán teljesen más megoldási lehetőség következhet.
Az evangélium szerint az édenkertből való kiűzetés óta nem tudunk hiányoktól mentesen élni, hiszen megszakadt a kapcsolatunk Istennel. Mindebből következően az Isten nélküli szükségletkielégítési kísérletek még nagyobb kudarc felé viszik az egyes embert. Természetesen nem tudhatjuk, hogy kinek az életében hogyan valósul meg Krisztus jelenléte, mert az Istennel való kapcsolat ajándék. A következménye azonban minden esetben látható.
Halász Dóra Vera: A te esetedben a lelki szolgálat miben áll?
Molnár Ambrus: 2015-ben fejeztem be a teológia szakot, és 2015. novemberétől hivatalosan Balassagyarmaton szolgálok édesanyámmal együtt. A gyülekezetben leginkább prédikálással, felnőttképzéssel és iskolai hitoktatással foglalkozom. Szeretek a mélyére menni a kérdéseknek, ennek megnyilvánulásaként tartottam már hitvallásismereti kurzust is. Ezeken kívül „projektmenedzseri” feladatokat is ellátok, például pályázatokat figyelek és írok, illetve a gyülekezetet képviselem elsősorban a város felé.
Ezzel párhuzamosan az elméleti kutatás lelkészi szolgálatom alatt is folyamatosan jelen van az életemben. Ha a teológiát az ember egyszer elkezdi, mindig a részese marad, hiszen a fontos alapokon, iránymutatásokon túl mindig új és új helyzetekben és kihívásokban kell ugyanazt a Kijelentést alkalmaznia, azaz az evangélium igazságát.
Halász Dóra Vera: Vannak olyan örök és időről időre felmerülő általános érvényű kérdések, amelyekben egy adott egyházhoz tartozó lelkésznek, teológusnak szükségszerűen állást kell foglalnia kifelé, és iránymutatást kell adnia a híveknek is.
Ilyen többek között a mesterséges megtermékenyítés kérdése. Veres András győri megyéspüspök nagy vihart kavart kijelentését követően a katolikus egyházzal szemben a református egyház nem ítélte el a lombikprogramot, sőt egyházi vezetők is megszólaltak mellette. Neked mi a személyes véleményed ebben a témában?
Molnár Ambrus: Különbséget kell tennünk a közvetlen isteni beavatkozás, mint csodás dolog és az emberek tudásának a fejlődése között. A református teológia mindkettőt az isteni gondviselés eszközének tartja.
Én személyesen az Isten gondviselését látom abban, hogy a tudomány mára már lehetővé teszi a mesterséges megtermékenyítést. Meggyőződésem szerint mindez összhangban van Isten akaratával, és a tudomány fejlődésével megvalósuló életigenlő, az egyház tanításával összhangba hozható dolgok az isteni gondviselés részei.
Például az nem egy református gondolat, hogy „én súlyos beteg vagyok, de orvoshoz nem megyek el, majd ha isten akar, akkor meggyógyít” - ez istenkísértés. Persze vannak, akik így gondolkodnak. A reformátori gondolkodásban, ha elfogadom Krisztus áldozatát, elfogadom, hogy az Isten felelősséget vállalt értem, ezért pedig nekem élni kell azokkal a lehetőségekkel, amik Istentől jönnek. A tudomány jelen állása szerint foglalkozom a saját egészségemmel is, mivel a teremtett világ az Isten cselekvésének színtere.
Halász Dóra Vera: Köszönöm az interjút, és hogy ennyi személyes, téged mélyen érintő történést és érzést megosztottál velünk.
Budapest, 2017. október 24.
