Annyi mindent tudunk, csak épp azt nem, hogyan kellene élni
Kádas Csabával az első, kizárólag Délkelet-Ázsiára szakosodott magyarországi utazási iroda megálmodójával és alapítójával beszélgettem. Hogyan lesz valaki történészből egy utazási iroda tulajdonosa, és hogyan járulhatna hozzá az alapfokú oktatás ahhoz, hogy a fiatalok jobban megtalálják a számukra testhezálló hivatást? Mindezekről olvashattok az alábbi interjúban.
Halász Dóra Vera: Amikor 20 éve a Károli történész szakán kezdtél tanulni, volt fogalmad arról, hogy 2 év múlva a saját utazási irodádat fogod vezetni?
Kádas Csaba: Természetesen nem. A középiskolás éveim végén földrajz és történelem szakra készültem, de nem sikerült a felvételim. Akkor kihagytam két évet, és utána jelentkeztem történelem szakra. Az egyetemen aztán azt tapasztaltam, hogy ez a pár év kihagyás sokat számít. A frissen érettségizettek között sok volt a céltalannak tűnő diák, akik amolyan magától értetődő dolognak tartották, hogy a gimnázium után jön az egyetem. Azt hiszem, én sokkal jobban értékeltem a helyzetemet, motiváltabb voltam, hiszen már a bekerülésért is megküzdöttem. Számomra öröm volt a tanulás, készültem az órákra, sok szemináriumra jártam, egyszóval érdekeltek a tanulmányaim.
Halász Dóra Vera: Mit csináltál a középiskola és az egyetem közötti két évben? Nem tartottad ezeket elvesztegetett éveknek?
Kádas Csaba: Elvesztegetettnek semmiképp nem gondolnám. Dolgoztam többféle helyen, leginkább klasszikus diákmunkákat végeztem. Szimpla fizikai munkákat. Nyelvet tanultam, előkészítőre jártam az egyetemen, és készültem a felvételire. Sokféle emberrel találkoztam, többféle munkát is kipróbáltam, és ezáltal még inkább világossá vált számomra, hogy nekem több kell, egyetemet szeretnék végezni.
Halász Dóra Vera: Az egyetemi éveid alatt mi volt leginkább segítségedre, hogy ráérezz, melyik a számodra legmegfelelőbb irány, hivatás?
Kádas Csaba: Ez intuitív dolog volt, éreztem mi az, ami leginkább lelkesít, és bátran elkerültem azt, ami nem. A pedagógia szakot hamar le is adtam, mert azt biztosan tudtam, hogy középiskolában nem szeretnék tanítani. Elég hamar ráéreztem arra is, hogy nem feltétlenül történelmi korszakok alapján fogok szakterületet választani, nem leszek mondjuk ókor- vagy középkorkutató. Sőt, nem is szeretnék ennyire részletesen egy-egy kis területben elmerülni, szakosodni, tehát a tudományos alapkutatás sem jött szóba. Mindig is a komplexebb nézőpontok érdekeltek, de már első évben jött egy tanár, aki Délkelet-Ázsiáról tartott előadásokat. Távoli, egzotikus, izgalmas és ismeretlen volt, igazi fellángolásként éltem meg, és valódi szerelem lett. Minél jobban megismertem, annál jobban szerettem, annál inkább inspirált.
Erről a civilizációs környezetről magyarul akkor még alig-alig volt irodalom. Főként angolul kellett olvasni, ami plusz kihívás volt, és rám fért, hogy ezt is fejlesszem. Utazni már akkor is nagyon szerettem, hátizsákos túrázóként sok helyet bejártam. Mindezekből hamar összeállt a kép.
Halász Dóra Vera: Tehát akkor már sejtetted, hogy mondjuk 5-10 éven belül saját utazási irodád lesz? Hogyan tudtad ezt megvalósítani?
Kádas Csaba: Utolsó évben már úgy gondoltam, hogy egy éven belül el tudom indítani a saját irodámat. Az volt az elképzelésem, hogy a turisztikai alapokat megtanulom egy utazási irodában, majd létrehozom azt az irodát, amely kifejezetten Délkelet-Ázsiával foglalkozik. Ez így is történt. Végül az egy év helyett csak 9 hónapig „dolgoztam-tanultam”, hogy a gyakorlatban mit jelent a turizmus. Ez az iparág hatalmas üzlet, többnyire kizárólag a profitról szól. Tudtam, hogy engem ez ilyen formán nem érdekel. Én szerettem volna nagy szakértelemmel és kifejezetten az engem érdeklő területtel foglalkozni.
Hárman alapítottuk meg a cégünket. Néhány úttal nyitottunk, magunk utaztattuk a csoportokat, illetve szerveztünk úgynevezett testreszabott utakat azoknak az ügyfeleknek, akik az utazásnak ezt, a manapság egyre népszerűbb formáját választják. A testreszabott út azt jelenti, hogy az utazni készülő nagy vonalakban tisztában vele, hogy mit szeretne, mik a számára fontos paraméterek az utazás során, ezeket közösen megvitatjuk, majd mi, a prioritásokat szem előtt tartva megszervezzük számára az utat. Egyre nagyobb teret nyer az utazásnak ez a formája, elsősorban olyan emberek körében, akik nem szeretnének csoportos úton részt venni, ugyanakkor nincs idejük, energiájuk vagy kedvük arra, hogy rengeteg munkát befektetve saját maguknak kijárjanak mindent, hanem rábízzák ezt a szakértőre, azaz ránk, hogy utána a profin megszervezett utat nyugalommal élvezhessék.
Számunkra kezdetektől fogva az volt a fontos, hogy azt csináljuk, ami érdekel bennünket, és hogy lelkiismeretesen, minden tudásunkat belefektetve szervezzük meg ezeket az utakat. Olyan partnerekkel dolgozunk, akiket megbízhatónak tartunk, és akik hasonló hozzáállással rendelkeznek.
Halász Dóra Vera: Az utazási irodán kívül azért mással is foglalkoztál.
Kádas Csaba: Természetesen nekem is a saját lábamra kellett állnom, dolgoznom kellett. A saját iroda előkészítéséhez, megszervezéséhez, beindításához idő kellett, és nem tudtuk előre, ez az időszak meddig tart majd. A történész szak mellett elvégeztem a nemzetközi kapcsolatok képzést, aminek a keretein belül sok hasznos ismeretet tanultunk. Így a kettő diplomát együtt használva el tudtam menni tanítani. Az Általános Vállalkozási Főiskolán (ma IBS) nemzetközi kapcsolatokat tanítottam tíz éven keresztül, először óraadóként, majd főállású oktatóként. Kultúrtörténetet, magyar diplomáciatörténetet, EU-történetet és hasonlókat tanítottam, attól függően, hogy mire volt éppen igény. Nagyon szerettem, de bele kellett szokni. Különböző korú, különböző háttérrel, motivációval érkező embereket elérni, megszólítani komoly kihívás.
Közben doktori iskolába is jártam, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy hosszú távon egyetemen taníthassak. Sajnos egyre inkább hétvégénként kellett órákat tartani, és mivel addigra már két kisfiam is volt, és a családommal is szerettem volna kellemesen időt tölteni, ez egyre inkább nehezemre esett. Ráadásul egy idő után olyan témájú órákat kellett volna tartanom, amikhez kevésbé értettem vagy nem inspiráltak. Ekkor hagytam ott az oktatói pályát, és innentől még inkább az utazási irodára összpontosítottam. Itt aztán azt “taníthatok”, amit szeretek, ott, ahol szeretem, és olyanoknak, akik erre kíváncsiak.
Kezdettől fogva tudtuk, hogy kizárólag a profit érdekében nagy vállalkozássá nem szeretnénk alakítani az irodánkat. Ezt sikerült is így alakítanunk, továbbra is egy kicsi, kevésbé ismert irodánk van. Úgy vagyunk vele, hogy az, akinek ránk van szüksége, úgyis ránk fog találni. Marketinges kifejezéssel élve a miénk egy rejtőzködő vállalkozás. Mindez talán nagyképűen hangzik, de így tudjuk fenntartani ezt a személyes és a magunk elképzelése által kialakított jelleget. Akinek annyira fontos az utazásélmény, mint nekünk, törődik vele, küzd érte, az megtalál minket :-)
Halász Dóra Vera: Mindent a saját tudásotokból és utánajárásotokkal építettetek fel?
Kádas Csaba: Szerencsés volt, de nem teljesen a véletlen műve a kezdő csapat összeállítása. A hasonló élethelyzet és attitűd biztosította, hogy egyfelé húzzuk a szekeret. Volt köztünk közgazdászként végzett megszállott Délkelet-Ázsia utazó, és nagyon rendezett gondolkodású, a jogi-pénzügyi témákkal szívesebben foglalkozó “irodás” ember. Én magam Délkelet-Ázsia kutatóként, a térséget jól ismerő, az utazásokat megtervező alkat voltam.
Maximálisan hiszek abban, hogy kellő ambícióval és önismerettel, a saját erősségeit kiaknázva és gyengeségeit figyelembe véve bárki képes olyan hivatást találni, amiben ő jó, és amit élvezettel tud végezni.
Ma, akár a 100 évvel ezelőttihez képest is óriási a szabadság, látszólag rengeteg a választási lehetőség. Megválaszthatjuk, milyen világnézet szerint éljünk, kit szeressünk, mit tanuljunk, mi legyen a hobbink vagy a szórakozásunk. Nobel-díjas, olimpikon vagy autószerelő szeretnék-e lenni. Ez klassz, nem mondanánk le róla, de egyben rendkívül nehéz helyzet elé állítja az embereket, állandóan választani, dönteni kell. Egyből felelősek leszünk a tetteinkért, saját magunkért. A legtöbb embert ez fárasztja, és valójában nem tudja hogy mit kezdjen a lehetőséggel, a nagy szabadsággal. Hiába van bennünk óriási potenciál, nem vagyunk felkészítve rá lelkileg, hogy bár sok minden, azért bármi nem lehetünk.
Halász Dóra Vera: A tiéd igazi sikertörténet. Szerinted hogyan lehetne a fiatalokat segíteni abban, hogy az álmaikat a realitással összeegyeztetve minél többen és biztosabban megtalálják a számukra megfelelő hivatást?
Kádas Csaba: Létezik az a tipikus hozzáállás, hogy a munka vacak, csak szenvedés, azt le kell tudni. Azért dolgozunk, hogy a megszerzett pénzzel egy wellnessben kiheverhessük a stresszt. Azt halljuk, hogy aki jól érzi magát munka közben, az biztos nem is dolgozik igazán. Szerintem ez teljesen hibás megközelítés. Szükséges először is, hogy tudjuk, a munka nem rossz dolog. Élni munka, az élet maga a munka, minden pillanat erőfeszítést, tetteket igényel onnantól, hogy kikelünk az ágyból. Ez nehéznek hangzik, de teljesen normális, sőt szerintem óriási szerencse. Felháborítóan hamis azt sugallni, hogy a boldogság netovábbja a semmittevés, és akkor vagy boldog, vagy sikeres, ha semmi dolgod. Éppen az ellenkezője igaz. Akkor élsz, ha adsz, ha gondolkodsz, ha házat építesz, ha futsz, ha utazol, ha borozol, ha szeretsz. Azért, mert akkor érzed, hogy élsz. A cselekedeteidben tulajdon lényed, a tetterőd nyilvánul meg. A cél talán éppen az, hogy amit szeretsz és csinálsz, az jelentse az életet, azért fizessenek. Meggyőződésem, hogy igenis lehet és kell is erre törekedni, hinni és keresni kell, mert léteznek azok a munkák, amiket szeretsz, és amiket a legjobban tudsz végezni. Nem is egy.
A munkád és a tetteid Te vagy, nem egy tőled különálló dolog. Ehhez hasonló gondolatokat kellene valahogyan az iskolákba is bevinni. Boldogabb társadalmunk lenne, ha már az alap-, a középfokú és részben még a felsőoktatásban is azokkal a dolgokkal is foglalkoznának az órákon, ami az élet megéléséhez, megértéséhez szükséges. Nem csak a tananyagot kell beleverni a tanulók fejébe, hanem minél több időt tölteni azzal, hogy kiderüljön, kinek mi való. Milyen beállítottságú egy diák, mit szeret csinálni, és mi az, amit semmiképpen nem szeretne.
Foglalkozni kéne az érzelmi és szociális fejlesztéssel. Tanárnak és diáknak közösen elgondolkodni olyan kézenfekvőnek tűnő dolgokon, hogy mi a barátság, a szeretet, az együttérzés, mi az állam vagy mi a demokrácia és hasonlók. Fontos volna, hogy az erről való gondolkodás beépüljön az oktatásba és hogy szülők és pedagógusok is komolyan vegyék, hogy a gyerekekkel arról beszélgetnek, hogy ők kik, honnan jönnek, és mit gondolnak éppen az életről.
Hasonlóan fontos, hogy már a gyerekek is folyamatosan megtapasztalják, hogy ők mikor, mire képesek, hogy fokozatosan érezzék, megtapasztalják fizikai és szellemi képességeiket, és lassan megértsék, hogy ők maguk az okozói és elszenvedői a saját cselekedeteiknek. Megtanulják, hogy vannak sikerek és kudarcok, és hogy a kudarcból tanulni is lehet és továbbmenni. Ha mindezekre már kezdetektől fogva tudatosabban odafigyelnénk, középiskola után nagyobb eséllyel tudnának a fiatalok olyan irányba indulni, ami valóban testhezálló számukra. Ugyanakkor azt sem szabad feledni, hogy az alapiskoláknál sincs vége, folyamatosan változunk, fejlődünk, tehát nincs egy végpont, ami után már sínen vagyunk. Gondolatainkat és véleményünket érdemes időről időre tesztelni, és alkalmazkodni a testi-lelki változásainkhoz.
Tehát a kudarcot is vállalni kell, bátran el kell menni több irányba. Vannak emberek, akiknek jó ötleteik vannak, de alkatilag kevésbé alkalmasak azok megvalósítására. Másoknak az okoz örömet, ha megvalósíthatnak. A megfelelő önértékelés nagyon fontos. Ha például egyes dolgok kevésbé mennek valakinek, akkor ne a gyengeségein gyötrődjön, hanem megtalálja azt a közeget, ahol a saját erősségeivel érvényesülni tud. Természetes dolog az is, hogy keresgélünk, hogy kipróbálunk újabb dolgokat, továbbmegyünk, ha valami nem nekünk való.
A továbbmenéshez azonban bátorság is kell, a bátorsághoz pedig megfelelő önismeret.
Budapest, 2017. december 13.
