A tettek embere vagyok
Csapó-Kiss Edina volt humánpolitikai referenssel beszélgettem pedagógiáról, bölcsészetről, létfenntartásról.
Halász Dóra Vera: A közgazdasági középiskolai érettségi óta hosszú utat jártál be a humánpolitikai referensi pozícióig. Hogyan indultál el ezen az úton?
Csapó-Kiss Edina: A középiskolát Miskolcon végeztem. A közgazdasági szakközépiskolában hamar kialakult bennem egy kép arról, hogy mit csinálhat egy közgazdász, és annyit biztosan tudtam, hogy én azt nem szeretném csinálni. Később persze ráébredtem, hogy ez tökéletesen téves kép volt, de akkor mégis meghatározta a továbbtanulásomat.
Társadalomtudományi irányba készültem, ezen belül kulturális antropológia szakra akartam felvételizni. Miután ezt iskolánk akkori igazgatóhelyettese, aki szívén viselte a diákok sorsát, megtudta, módszeresen próbálta elérni, hogy letegyek erről. Ez úgy nézett ki, hogy hetente egyszer lehívott az igazgatói irodába, és megpróbált lebeszélni a továbbtanulási tervemről. Elhatározása annyira komoly volt, hogy még a püspök urat is bevetette, hogy próbáljon észre téríteni. Egyszerűen nem bírták nézni, hogy bár az Országos Szakmai Tanulmányi Verseny eredménye alapján felvételi nélkül felvehettek volna a Miskolci Közgazdaságtudományi Egyetemre, nekem eszem ágában sem volt odamenni. Mivel azt elfogadhatónak találták, hogy bölcsészettudománnyal foglalkozzak, magam részéről pedig kiváló történelemtanárunknak köszönhetően szerettem is a történelmet, ezzel ki tudtam egyezni.
Halász Dóra Vera: A történész szakkal párhuzamosan vallástanárit is végeztél.
Csapó-Kiss Edina: Igen, a vallástanári szak iránt kaptam az elhívatást, és a Károli Gáspár Református Egyetemre esett a választásom. Az otthoni gyülekezetnek aktív tagja voltam, a pedagógia felé pedig már korábban is elhivatottságot éreztem. A teológiára komoly felvételi volt, egy héten keresztül különböző megmérettetésekkel. Máig is napi szinten meghatározó számomra az egyik felvételi kérdés, amit Szűcs Ferenc professzor tett fel. A kérdés így hangzott: ha kidobnának téged egy repülőből a sivatagba, mit tennél? Én akkor ösztönösen úgy válaszoltam, hogy azonnal elindulnék valamelyik irányba, és mennék amíg el nem érek valahová. Visszagondolva ez a kérdés nem hiába volt, valóban nem szeretem átgondolni a döntéseket, ritkán állok meg, azonnal cselekszem. A tettek embere vagyok.
Halász Dóra Vera: Vidékről felkerült diákként miből éltél az egyetemi éveid alatt?
Csapó-Kiss Edina: A szüleim nem tudtak jelentős anyagi támogatást nyújtani, és az ösztöndíjak sem tartottak örökké, úgyhogy harmadévtől már folyamatosan dolgoztam az egyetem mellett. Ekkor jól jött a könyvelő és pénzügyi ügyintéző végzettségem, aminek segítségével adóbevallások kitöltését, idegennyelvű szövegek gépelését tudtam vállalni. Volt egy időszak, amikor reggel hattól kilencig tartó műszakban dolgoztam egy médiafigyelő kft-nél. Előbb-utóbb feltűnt a kollégiumban, hogy hajnalonta eljárok otthonról, majd kimerülten épphogy beesek a reggeli áhítatra. Amikor ezt észrevették, újra segítséget kaptam. Pályáztam a Kálvin Tér Alapítvány ösztöndíjára, amit meg is nyertem, később pedig a Miniszterelnöki Hivatalba kaptam ajánlást, ahol közvetlenül Balog Zoltán – akkor miniszterelnöki főtanácsadó – mellett dolgoztam. Egyházi programok szervezése, kapcsolattartás és egyéb, a főtanácsadó úr munkáját támogató feladatokat kaptam. A hivatalban szerzett tapasztalataimat jelenleg is kamatoztatom a munkámban.
Halász Dóra Vera: Ekkor már egyértelmű volt számodra, hogy a közigazgatásban fogsz dolgozni?
Csapó-Kiss Edina: Nem szerettem volna végleg a közigazgatásban maradni. Mivel az volt a nagy álmom, hogy visszamenjek Miskolcra, és a Lévay József Református Gimnáziumban tanítsak, meghoztam a döntést és eljöttem a Miniszterelnöki Hivatalból. Ezzel a visszatéréssel is szerettem volna meghálálni püspök úrnak, hogy segítettek elindítani a pályámon. Persze ez nem következett be azonnal.
Halász Dóra Vera: Hogyan indultál el a pedagóguspályán?
Csapó-Kiss Edina: Az egyetem elvégzését követően Halásztelken helyezkedtem el egy református szakközépiskolában. Itt a történelemtanítás mellett bibliodráma szakkört vezettem, lelkigondozó voltam, táboroztattam. Legfőbb pedagógiai sikeremnek azt tartom, hogy a többi tanár számára reménytelen, elveszettnek titulált diákokkal is megtaláltam a hangot, olyan órákat tudtam tartani, amelyeken figyeltek és tanultak.
Nem az volt a célom, hogy ledaráljam az anyagot, hanem, hogy megszerettessem a tantárgyat. Ehhez például a Maratoni és a Mohácsi csatából terepasztalt készítettünk és egyéb izgalmas feladatokat csináltunk. Így mindjárt érdekesebb volt számukra a történelem. Meggyőződésem, hogy ha nem is adtam le minden anyagot szóról szóra, legalább erre a pár dologra sokáig fognak emlékezni azok, akik az osztályomba jártak. Az sem utolsó dolog, hogy nem kellett sírva kirohannom öt perc múltán az osztályból, mint sok más kollégámnak.
Közvetlen viszonyban voltam a tanítványaimmal, például a mobiltelefonszámomat is megadtam nekik, ami akkor, ezen a helyen egyáltalán nem volt szokás. Ehhez kapcsolódik az egyik legkedvesebb történetem. Egy alkalommal, amikor éppen utaztam a vonaton haza Miskolcra, csörgött a telefonom. Az egyik “reménytelen” diák telefonált, hogy a könyvtárban ül, tanácsot szeretne kérni, melyik könyvet ajánlom neki, mert kiselőadással szeretne készülni a következő órára. Ezek a visszajelzések megerősítettek abban, hogy a pedagógiai módszeremet tekintve jó úton járok.
Halász Dóra Vera: Ebben az iskolában rövid ideig tanítottál. Mit történt ezután?
Csapó-Kiss Edina: Amikor férjhez mentem, hazaköltöztünk Miskolcra, a férjem által örökölt házba, hogy ne kelljen albérleti költséget fizetnünk. Gondolkodtam, hogy hol tudnék munkát találni, hát elmentem a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karára. Akkor készült a Miskolci Egyetem és a Sárospataki Teológiai Akadémia arra, hogy közös erőfeszítéssel létrehozza a Vallástudományi Tanszéket, és ennek a tanszéknek a szervezésére kaptam megbízást. Sajnos a tanszék végül rajtam kívül álló okokból nem jött létre, így ez a megbízás érvényét vesztette. Egyetemi tanársegédként tovább működhettem, illetve elkezdtem a doktori iskolát. Ebben is volt egy csavar: mivel történelemtudományi doktori iskola Miskolcon nincsen, rábeszéltek hogy irodalomtudományból doktoráljak.
Ugyanebben az időben megvalósulni látszott a korábbi álmom, elkezdhettem tanítani a Lévay József Református Gimnáziumban, amibe óriási lelkesedéssel fogtam bele. Mellette általános iskolákban is tanítottam, szintén óraadóként.
Halász Dóra Vera: Az élet azonban hamar mást irányba terelt.
Csapó-Kiss Edina: Hamarosan megszületett az első, majd nagyon hamar, 17 hónapra rá, a második kisfiam. A tanítást fel kellett függesztenem, és a doktori iskola is túl nagy kihívást jelentett már ekkor.
Bár a témámat irodalmi oldalról is meg lehetett volna közelíteni, a történelemtudományi módszertani eszközök nem illettek össze az irodalomtudományiakkal. A nyelvészethez sem értettem, és hamar világossá vált, hogy ez így nem fog menni. A doktori iskolát végül nem fejeztem be.
Ezzel kapcsolatosan fontosnak tartom a mostani női hallgatók számára is átadni azt, hogy a női karrier azért nem feltétlenül csak a szakmai karrierről szól. A családalapítás ezeket a terveket könnyen átírja, vagy legalábbis egy kicsit más útra terelheti, ami így rendjén is van.
Nekem talán az átlagosnál nehezebbre sikerült a kezdet, a kisebbik fiam egy éves korától már egyedül neveltem a gyerekeimet. Ez még az intenzív szülői segítség ellenére is kemény időszak volt. Nagyon hamar vissza kellett mennem dolgozni, és bár nagy örömmel tanítottam újra, a rendszeresen éjszakákba nyúló dolgozatjavítás, órákra készülés két kisgyerek mellett megviselt. Ráadásul egykeresős családként pedagógus fizetésből nem lehetett megélni.
Így aztán amikor egy közigazgatási állást ajánlottak a megyeházán, akkor elfogadtam. Nem volt könnyű döntés, de itt is megtaláltam azt a munkakört, amit örömmel tudtam végezni. Köztisztviselőként a tanári fizetés másfélszeresét kerestem, így sikerült saját lábra állnom, és újra elköltözhettem a szülői házból. A megyeházán egyházi, kulturális és civil kapcsolatok területén dolgoztam. A szorgalom mellett a nyitottság is jellemző rám, ebből adódik, hogy szerettem volna egy új szakmát is elsajátítani. A HR tűnt perspektivikusnak. A tanuláshoz segítséget is kaptam a megyeházán olyan módon, hogy mellém rendelték a kormányhivatal egyik munkajogász főosztályvezetőjét, aki két hónapon keresztül, napi szinten oktatott, tanított a munkajogra. Így kitanultam ezt a szakmát is, amit nagyon élveztem.
Halász Dóra Vera: Most a Klebelsberg Központban dolgozol HR-esként. Tehát valahogyan újra a fővárosban kötöttél ki.
Csapó-Kiss Edina: Ez egy nagyon érdekes dolog. Sokadik munkahelyemen vagyok, de valójában én nem mentem sehova, mindig az épp megszűnő intézmény jogutódjánál maradtam. A Megyei Önkormányzat által fenntartott intézményekkel együtt átkerültem az újonnan megalakult Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Intézményfenntartó Központhoz jogutódlással, majd rá egy évre ugyancsak a fenntartott nevelési-oktatási intézményekkel együtt jogutódlással átkerültem a KLIK Miskolci Tankerületéhez.
Közben, hét év múltán újra férjhez mentem. Mostani férjem szintén miskolci. Fantasztikus találkozás volt, a férjem elfogadott engem a két fiammal együtt, azóta pedig a házasságunkból egy kislányunk is született. Mivel Miskolcon nagyon alacsonyak a mérnöki fizetések, meghoztuk a döntést, hogy Budapestre költözünk. Nekem szerencsém volt, hogy addigra már létrejött a KLIK, mert én csak átültem a miskolci tankerületből a budapesti központba egy másik székbe.
Halász Dóra Vera: Akkor tehát egyenes volt az út a mostani humánpolitikai referens pozícióhoz. Vagy még innen is tovább mennél?
Csapó-Kiss Edina: Szeretem amit csinálok, de nagyon hiányzik a tanítás is. A legújabb tervem, hogy szeretném elvégezni a közoktatásvezetőit. A jövő nyitott kérdés, és én is nyitott vagyok a továbblépésre. Küldetésemnek érzem, hogy minél többet tegyek a jövő generációjáért.
Budapest, 2018. január 24.
