Karriertörténetek

Ösztönösen tudatos

Berkesi Judit sportriporterrel beszélgettem a riporter segítő szerepéről, a színfalak mögött folyó munka fontosságáról, riporter és sportoló kapcsolatáról, a női futball magyarországi helyzetéről és más, a sportot érintő és azon túlmenő témákról.

Halász Dóra Vera: Ha most állnál érettségi előtt, ugyanezt a pályát választanád?

Berkesi Judit: Valószínűleg igen. Bár abban, hogy konkrétan milyen pályát fogok választani, gimnáziumban sem voltam még biztos. Azt hiszem, későn érő típus vagyok, nem az a fajta, aki már kisgyerekkorában tudja, hogy mi lesz majd, ha nagy lesz. Érettségi után ki is hagytam egy évet, nem jelentkeztem azonnal egyetemre. Aztán az egyetemi évek alatt szépen lassan körvonalazódott ez az irány.

Halász Dóra Vera: Mennyiben köszönhető a pályaválasztás a károlis tanulmányoknak?

Berkesi Judit: Kommunikáció és magyar szakra jártam, és bizony utólag bizonyosodott be, hogy a sok-sok regény, szépirodalmi mű elolvasása a sportriporteri pályán sem volt hiábavaló. Sőt, még a leíró nyelvészet vagy a nyelvtörténet is hasznosnak bizonyult, beépült a tudásomba, hatással van arra, hogy hogyan kommunikálok. Számomra fontos a helyesírás és a megfelelő megfogalmazás mind beszédben, mind írott formában. Mániám, hogy helyesen írjuk le például a titulusokat vagy a földrajzi neveket. Ezen a téren érzek egy kis küldetéstudatot is, ennek megfelelően a saját közegemben képviselem is ezt a nyelvi igényességet. A televízió egy olyan forrás, ami sok-sok emberhez eljut, törekednünk kell rá, hogy igényesen fogalmazzunk, közvetítsünk. Utólag azt látom, hogy aki nem olvasott, nem érdekli a közélet vagy más fontos témák az életben, az pont azt a színt, azt a különlegességet, egyediséget tudja nehezebben belevinni a megfogalmazásába, amitől kitűnik, amitől más lesz, mint a többiek.

Egyik egyetemi dolgozatom nagyon tetszett a tanárnak, és azt írta a dolgozat végére, hogy nagyon sajnálja, hogy sportriporter szeretnék lenni, kár értem… Persze mindezt kedvesen és a dolgozatom elismerésével tette, ugyanakkor kifejezte azt, hogy ez a szakma a tudományos karrierhez képest kevésbé értékes. Szerencsére akkor már nem tudott eltántorítani az elhatározásomtól.

Halász Dóra Vera: Vissza szoktad nézni a saját riportjaidat?

Berkesi Judit: Nem szívesen nézem vissza őket. Rögtön, abban a pillanatban tudom, hogy jó volt-e amit csináltam. És ha abban a pillanatban azt gondolom, hogy nem volt olyan jó, akkor nem akarom újra hallani, látni, mivel változtatni úgysem tudok már rajta. Általában eléggé szigorú vagyok magammal, ritkán érzem azt, hogy na, ez most kiválóan sikerült. Szubjektív is a megítélés: nehéz megmondani például, hogy milyen interjú számít jónak, mondjuk egy csalódott sportolóval. Mit kell kérdezni? Mit nem kéne? Hagyni kell? Vagy egy kicsit azért erőltessünk egy érzékenyebb témát?

A sportolók egy-egy megmérettetés után általában fizikailag, lelkileg és mentálisan olyan állapotban vannak, amire nekem, riporternek is tekintettel kell lennem. Segít, ha bele tudom magam érezni az ő aktuális állapotukba. Ugyanakkor rá kell kérdezni bizonyos dolgokra, még ha kellemetlen is, hiszen a nézőket az érdekli, hogy mi lehetett a kudarc oka, mit hibázott, érezte-e, hogy hibázott és hasonló kérdések. Ez egy nagyon érzékeny dolog, nem mindegy, hogy mit hogyan, milyen hangnemben kérdezünk. Én többnyire a megérzéseimre hallgatok. Olyan is előfordul, hogy valakinek egy riporter stílusa nem jön be. Nincs egy általános újságíró-, riportertípus, akit mindenki szeret. Vannak persze olyanok, akiket a többség kedvel, de ez sem garancia. Találkozunk olyannal, aki magázódni szeret, zavarja, ha túl közvetlenek vele, más éppen azt nehezményezi, hogy miért nem tegeződik a riporter. Sokszor alapdolgokban sincs egyetértés, sem a riportalanyok, sem a nézők között. Ezért is van az, hogy nehéz elégedetten hátradőlni, és azt mondani, hogy minden kiváló volt. Vannak olyan esetek, ahol érzem, hogy elkaptam egy pillanatot, és egy őszinte, megható személyes gondolatot, érzést tudtam megmutatni a másik személyből. Ezek megerősítést adnak nekem is.

Fontos látni azt is, hogy nem minden a katartikus pillanatokról szól. Nem lehet minden esemény BL-döntő vagy olimpiai döntő. Vannak a hétköznapok, ahol kisebb a tét, az izgalom sem feltétlenül hág a tetőfokára, és mégis jelen kell lenni, figyelni kell, ugyanolyan odaadással végezni a munkánkat. Amikor befejezek egy riportot, igyekszem átgondolni, jó volt-e, vagy sem, mit lehetett volna másképp csinálni. Mi az, ami rajtam múlt, és mi az, ami nem. Hiszen a mi munkánk sikerének van rajtunk kívül álló tényezője is. A hang, a képrögzítés ugyanolyan meghatározó elemek a befogadó számára, ugyanakkor ezeknek nem rajtam múlik a színvonala, a sikere.

Halász Dóra Vera: Mi támogat meg téged egy nehéz helyzetben? Mi az, amihez magadban kapcsolódni tudsz?

Berkesi Judit: Feladat közben nem szokott ilyen lenni, a riportok előtt igyekszem maximálisan felkészülni. Persze vannak váratlan helyzetek. Miközben csinálom a dolgomat fókuszálok és felelősséget vállalok azért, amit teszek. Szívesebben nevezem izgatottságnak, mint izgulásnak, mert ez a tudatállapot nem lefelé húz, hanem felpörget. Nekem szükségem van rákészülésre, megérkezési időre a gondolatok összeszedéséhez. Általában ezek a nehezebb pillanatokban is segítségemre vannak.

Halász Dóra Vera: Van olyan kedvenc helyzeted, riportod, amire szívesen emlékszel vissza?

Berkesi Judit: Ami számomra nagyon fontos a munkámban, hogy ezek az események, ezek a beszélgetések közösségi élmények, ahol együtt örülünk. Ott a helyszínen, magunk között, illetve tágabb körben a nézőkkel is. Sok beszélgetés van, ami közel áll a szívemhez. A napi munkában gyakran vannak monoton tevékenységek, de azokat is végig kell csinálni, hogy ott lehessünk aztán a nagy pillanatokban. Nagyon fontos dolog, amire nem mindenki gondol, hogy azt a néhány perces interjút, amit egy olimpiai döntő után láthatnak a tévében, esetenként több év közös munka előzi meg. A sportoló tudja, hogy aki most ott beszélget vele, az végigkísérte az ő felkészülését, ott volt a sikereinél és kudarcainál. A felkészülési folyamat során kialakul egy bizalom a sportoló és a riporter között.

Halász Dóra Vera: Tehát ez tulajdonképpen egy felépített kapcsolat, amiből mi nézők legtöbbször épp csak a csúcsát, a végső néhány percet látjuk vagy halljuk.

Berkesi Judit: Azt gondolom, hogy szerencsés esetben ez így van, ami sokszor meg is nyilvánul az interjú során. Van olyan sportoló, aki az érzelmileg felfokozott pillanatokban is hihetetlenül összeszedetten tud nyilatkozni, de ez nem mindenkire és nem minden esetben igaz. Éppen a csalódásoknál, a nehezebb helyzetekben fontos, hogy ki az, aki kérdez, és hogyan teszi azt. Egy-egy érzékenyebb kérdést nem lehet akárhogy feltenni. Egy olyan kérdés esetében, ami arra irányul, hogy miért teljesített aznap éppen gyengébben az adott sportoló, kiemelkedően fontos, hogy respektálja egymást mindkét fél. Az, hogy ott voltam, láttam, hogyan dolgozott egész évben, tudok a sérüléseiről, a nehezebb időszakairól, van róla sejtésem, hogy mi állhat éppen egy pillanatnyi kudarc mögött, megteremti azt a közelséget, ami adott esetben megnyitja a kaput egy-egy mélyebb szintet érintő, rázósabb téma érintése előtt is. Azt gondolom, hogy ilyenkor különösen nagy szükség van rá, hogy olyan ember álljon ott, aki ismeri őket, aki velük dolgozott egész évben.

Halász Dóra Vera: Hogyan határoznád meg a sportriporter és a sportoló közötti megfelelő kapcsolatot?

Berkesi Judit: Igen különleges kapcsolat tud kialakulni a sportoló és a riporter között. Ha egyáltalán nem ismerjük egymást, kevésbé valószínű, hogy a sportoló betekintést enged az érzéseibe. Szükség van rá, hogy tudjunk egymásról valamennyit, akár a magánéletben történő eseményekről is, amik nem is feltétlenül jönnek elő konkrétan az interjú alatt, de mégis teremtenek egy közelséget, egy bensőségesebb kapcsolatot, ami segítheti a megnyílást. Ugyanakkor túl közel sem jó kerülni. Ha nincs meg a kellő távolság, nagyon baráti lesz a helyzet, az megint nem jó, hiszen a barátomat nem feltétlenül kérdezném ország-világ előtt a kudarca hátteréről. Ilyen esetben félő, hogy túl óvatos leszek, amitől pedig az objektivitás tud elveszni. Ha a szövetségi kapitány a haverom, nem biztos, hogy fel fogok tenni olyan kérdéseket, amit pedig igenis fel kell tennem, ha például az elvártnál sokkal gyengébb eredmény születik egy mérkőzésen.

Halász Dóra Vera: Lehet ennek a határnak a meghúzását gyakorolni, tanulni?

Berkesi Judit: Nem tudom. Ez is inkább intuitív, leginkább rá kell érezni. De nem törvényszerű az sem, hogy melyik riporternek mi válik be. Lehet, hogy valakinek teljesen rendben van, hogy sörözni jár azokkal, akikkel aztán riportot készít. Nekem nem. Ráadásul főként férfiak között dolgozom, és ez is meghatározó. Akárhogy is vesszük, nem ugyanaz, hogy ha én megyek le a csapattal sörözni, mintha egy férfi riporter teszi ugyanezt.

Halász Dóra Vera: Előfordul, hogy ti segítetek át egy nehéz helyzeten egy csalódott sportolót?

Berkesi Judit: Ha nem is mi, de talán az együttérzésünk segíthet nekik ebben. Ezért is kell, hogy tudjuk mit jelent sportolónak lenni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a beleérzés mennyire fontos. A sportolóknak, még ha nyilatkoznak is, nem a riport a legfőbb feladatuk. Máshol járnak a gondolataik, gyakran úgy kérdezzük őket, hogy még levegőért kapkodnak, alig tudnak megszólalni. Fáradtak, csalódottak, vagy éppen az eufórikus boldogságtól adódóan nem tudnak egy összeszedett mondatot megfogalmazni. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nekik nem feladatuk, hogy cirádás körmondatokban foglalják össze az elmúlt percek történéseit. Nekünk maximálisan a segítségükre kell lennünk ezekben a pillanatokban. Ezzel együtt, egyre inkább a sportolók maguk is tudják, hogy szükségük van a médiára, arra, hogy láthatóvá váljanak. A fiatalok, gyerekek sokszor még nehezebb helyzetben vannak. Néha segítenünk kell őket, esetleg befejezni egy-egy mondatukat, ha a nagy izgalomban nem mernek, vagy nem tudnak megszólalni. Nem szeretném, hogy bárkinek kellemetlen élményként maradjon meg egy beszélgetést. Emellett tudom, hogy lehet, hogy oka van rá, hogy ha valamiről nem akar beszélni, esetleg valamit nem szabad elmondania.

Egyszer egy sportszerkesztő mentorom azt mondta, hogy ösztönösen jönnek a jó ötleteim. Erről hirtelen nem is tudtam mit gondoljak. Valószínűleg, mert ez egy kicsit megfoghatatlan. Én úgy érzem, hogy ebben benne a neveltetésem is, mert nagyon kreatív, érzékeny családból jövök. Ez jó, ugyanakkor az ösztönösségen túl szeretnék kicsit több tudatosságot is beletenni.

Halász Dóra Vera: Milyennek látod a Magyar Labdarúgó Szövetségnél betöltött szerepedet?

Berkesi Judit: A női foci az egyik szívügyem. Nagyon szeretném elérni, hogy helyére kerüljön a női labdarúgás Magyarországon. Bár a korábbinál már sokkal jobb a helyzet, még napjainkban is rengeteg előítélet, sztereotípia van jelen. Én is fociztam, és láttam, hogy milyen nehéz volt a rendkívül népszerű férfi labdarúgás mellett megjelenni. A női kézilabdának, vízilabdának is megvan a megfelelő helye a hazai sportéletben, én abban szeretnék segíteni, hogy a női foci is az őt megillető helyre kerüljön.

Halász Dóra Vera: Miért volt ennyire mostoha a helyzete a női labdarúgásnak?

Berkesi Judit: Amit nem ismerünk, azt nem tudjuk szeretni. Sokáig tudni sem lehetett arról itthon, hogy létezik női futball. A női foci kezdeti évei után csak a 2000-es évek közepén hallhattunk újra valamit a női labdarúgókról itthon. Azt is el kell ismernünk, hogy Magyarországon a férfi labdarúgás az összes létező sportágnál népszerűbb és kiemeltebb helyet foglal el. A gond akkor van, amikor elkezdik összehasonlítani a férfi és női labdarúgást. Ennek az összehasonlításnak semmi értelme. A többi sportágban sem hasonlítják össze a nők teljesítményét a férfiakéval, viszont a labdarúgást sokáig talán más szemmel láttuk. Valahogy az agyakba az van beépítve, hogy a futball a fiúknak, a férfiaknak való. Furcsának találjuk, vagy remélem inkább, hogy találtuk régebben, hogy egy lány focizik vagy focimeccsre jár. Tőlem is rengetegen kérdezik, hogy miért pont a foci. Én erre nem tudok mit mondani. Miért ne? Ezt szeretem én is, mint annyian az országban.

A nézettségi adataink viszont azt bizonyítják, hogy kifejezetten nagy az érdeklődés a női futball iránt. Levetítünk egy rangadó mérkőzést, mondjuk a Fradi-MTK-t, és többen nézik meg, mint sok más sportközvetítést. A meccs végi mezcserére vonatkozó örök, hatalmas poén persze nem maradhat el. Talán ez a hozzáállás is hamar ki fog kopni. Ha sikerül elvonatkoztatnunk a folytonos összehasonlítástól, azt gondolom, hogy nagyon jó lehetőségek vannak a női futball terén hazánkban.

Halász Dóra Vera: Mit gondolsz arról, hogy a futball kifejezetten igényli a logikai gondolkodást, intelligenciát?

Berkesi Judit: Igen, azt gondolom, hogy szükség van egyfajta intelligenciára, látásmódra, amit a szaknyelvben játékintelligenciának szoktunk nevezni. A mai modern futball ugyanis a gyors és helyes döntéshozatalon múlik. Ez egy fejleszthető, és fejlesztendő dolog. Nagyon nem mindegy, hogy ugyanazt a döntést valaki 5 mp vagy 0,5 mp alatt hozza meg. Rengeteg minden múlik egyetlen tizedmásodpercen is.

Halász Dóra Vera: Te sosem akartál élsportoló lenni?

Berkesi Judit: Viszonylag későn is kezdtem, 14 éves koromban, és nem is voltam kiemelkedő tehetség. Viszont teljes mértékben az én döntésem volt, hogy elkezdek nagypályán focizni. Senki sem mondta, senki sem küldött, ezért is különösen fontos szerepet tölt be az életemben. A szüleim engedték, támogattak, de semmilyen szinten nem nyomtak. Az mindenképpen pozitívum volt akkor a női futballban, hogy mivel nem volt az a megmérettetési kényszer, összehasonlítás, mint a férfi futball terén, mi ezt valóban kedvtelésből, szeretetből csináltuk. A legfontosabb számomra mindig az volt, hogy jó hangulat legyen a csapatnál. Ha nincs meg az a társaság, közeg, amiben tudom a helyem, és ahol fontosak vagyunk egymás számára, akkor nincs értelme csinálni. A csapatban való gondolkodásra mindenképpen megtanított. Egyedül nem lehet senki sikeres a pályán a csapattársak nélkül.

Az is jó volt, hogy kezdettől fogva megtaláltam a helyem. A védelem előtt egyfajta szűrő szerepkörben lubickoltam leginkább. Jól futottam, arra törekedtem, hogy minél több labdát szerezzek, és minél több jó passzt adjak a társaknak. Ez jól ment és ennél nem akartam többet. Azzal együtt, hogy maximalista vagyok, ez a pozíció nekem tökéletesen megfelelt. Ebben akartam minél jobb lenni.

Halász Dóra Vera: Van valamilyen párhuzam a futballcsapatban elfoglalt pozíciód és a munkádban, az életedben betöltött helyed között?

Berkesi Judit: Elképzelhető. Ezen sosem gondolkodtam. Talán annyi párhuzam van, hogy mindig is tudtam értékelni a vesztes vagy nem annyira sikeres meccseket is. Meg tudtam állapítani, hogy én mit tettem bele, és ha úgy ítéltem meg, hogy mindent megtettem, akkor jobban el tudtam fogadni a kudarcot, de fordítva is igaz volt. Ha nyert a csapat, de én rosszul játszottam, akkor nem tudtam jó szívvel örülni. Ez a sportriporteri pályámra is igaz. A munkám során is meg tudom állapítani, hogy az én részem rendben volt-e. Ugyanakkor egy sikeres műsor esetén is tudok elégedetlen lenni, ha úgy ítélem meg, hogy én jobban is tudtam volna csinálni. Persze mindkét színtéren annak örültem/örülök a legjobban, ha együtt vagyunk sikeresek.

Halász Dóra Vera: Jelenleg a mindennapi életedben mi jelenti a legnagyobb kihívást?

Berkesi Judit: Mostanában elkezdtem vágyni más dolgokra, más témákra is. Nagyon szeretem a sportot, és nagy élményt nyújt, amit csinálok, de néha azt érzem, hogy jó volna más témákkal is foglalkozni. Egyre jobban érdekelnek például azok a családi történetek, egyéni sorsok, tragédiák, amik meghatározóak voltak számunkra az elmúlt évtizedekben. A nagyszüleim történetei például. Vannak olyanok, amiket én is szívesen feldolgoznék, ha sikerül, olyan módon, hogy mások számára is érdekes legyen.

Halász Dóra Vera: Mi a fontos számodra a sporton kívül?

Berkesi Judit: Az utóbbi években szinte mindent a munkám mögé helyeztem, minden egyebet háttérbe szorítottam. A család rendkívül fontos számomra, mégis gyakran hiányoztam a közös családi eseményekről. Egy idő után azt kezdtem érezni, hogy ez nem jó, nem szabad más dolgokból ennyire sokat elvenni. Mára úgy érzem, hogy megtaláltam az egyensúlyt. Nemrégiben mentem férjhez, másfelé is kalandoznak már a gondolataim. :-)

A korszakokban hiszek. Amit éppen csinálok, azt teljes erőbedobással csinálom, de lehet váltani, idővel más dolgokat előtérbe helyezni. Megvan az időszaka a tanulásnak, akár a sportolásnak, és megvan a nagyon intenzív munka időszaka is. Volt, amikor örlődtem, úgy éreztem én semmi másban nem vagyok jó, csak a munkámban, semmi másban nem tudok igazán helytállni. Most viszont jól élem meg, úgy érzem eljött az életem egy következő időszaka, ahol majd más dolgokat helyezhetek előtérbe. Azt hiszem, ha saját családom lesz, akkor egy darabig mindent ebbe szeretnék beletenni. Remélem, hogy a megérzéseim ezen a téren is jól fognak működni.

2018. december 13.