10% a tehetség, a többi tanulás
Bubnó Márkkal, feleségével, kisfiával és játékos kölyökkutyájukkal otthonukban találkoztam. Márk a Szent Efrém Férfikar bariton énekese és egyik alapítója, valamint ez év januárjáig az Anna and the Barbies zenekar dobosa volt. Beszélgetésünk során szó esett a zenészpálya viszontagságairól, a zenei és nyelvi hallás párhuzamáról, klasszikus és könnyűzene különbözőségéről és hasonlóságáról, a tehetség és a tanulás szerepéről a zenész életében, az improvizációról és persze a családról is. Fogadjátok szeretettel...
Halász Dóra Vera: A tehetség nem feltétlenül csak áldás. Előfordult az életedben olyan időszak, amikor teherként jelent meg számodra?
Bubnó Márk: Olyat nem éreztem, hogy a tehetség teherként nehezedik rám. A kezdet nem volt egyszerű. Már középiskolás koromban fejembe vettem, hogy a zenélésből fogok megélni, és ezt nem eresztettem. Az egyetemi éveim alatt minden munkát elvállaltam, rengeteg amatőr zenekarban doboltam egyszerre ezt-azt, ami éppen akadt. Annyi koncertem volt, hogy már kedvem sem volt lemenni zenélni, folyamatosan úton voltam, a végén már elegem volt az egészből. Ekkoriban még a szüleimnél laktam, tehát a pénz, bár nem esett nehezemre elkölteni, amit kerestem, nem volt létszükséglet. Minden zenekarnál azt fantáziáltam, hogy na, majd ez lesz a világhírre szert tevő szuper banda. Komoly előrelépés sehol sem volt, és egy ponton annyira elegem lett, hogy úgy döntöttem, ennek véget vetek. Megláttam, hogy ez az út boldogtalansághoz, gyomorfekélyhez és alkoholizmushoz vezet. Ekkor, 2011-ben elmentem tanítani. A British International School Budapest megfelelő anyagi hátteret adott ahhoz, hogy átgondolhassam, miben veszek részt, és nemet mondhassak azokra a felkérésekre, amikhez nincs kedvem.
Halász Dóra Vera: Közben vártad, hogy szembe jön valami, amit igazán a magadénak érzel?
Bubnó Márk: Valami ilyesmi. Ennek a folyamatnak a végére maradt aztán az Anna and the Barbies és a Szent Efrém Férfikar. De visszatérve az útkeresésre: 2000-ben, miután leérettségiztem, először csak a Zeneakadémiára felvételiztem zenetudomány és karvezetés szakokra. Nem vettek fel sem akkor, sem a rákövetkező évben. Azóta sem tudom pontosan, hogy miért, nem volt igazi magyarázat. Utólag már nem bánom, hogy nem hivatalos keretek között folytattam a zenetanulást. Túlságosan korlátok közé kellett volna szorítanom magamat. Amikor megkaptam az elutasító határozatot, elmentem a károlis pótfelvételire, és felvételt nyertem angol szakra.
Halász Dóra Vera: Tökéletes angolsággal beszélsz, a kisfiadhoz is angol nyelven szólsz. Hogyan tettél szert a kiemelkedő szintű nyelvtudásra?
Bubnó Márk: Gimnáziumban már elég jól megtanultam a nyelvet, aztán készültem a felvételire is, majd az egyetemen további gyakorlatot tudtam szerezni. Elhatároztam, hogy úgy fogok beszélni, hogy a kiejtésem megközelítse a született angolokét. Valóban sok energiát fektettem a kiejtés csiszolásába. Észrevettem, hogy – valószínűleg a jó zenei hallásomból, és ilyen irányú képzettségemből kifolyólag – van is hozzá fülem, így hamar sikerült elérnem ezt a célomat. Az angoltudásomnak köszönhetően aztán sok angol anyanyelvű emberrel ismerkedtem össze, akikkel egy darabig napi szinten találkoztam. Ez is segítette a nyelvgyakorlást.
Amikor 2001-ben ismételten nem vettek fel a Zeneakadémiára, kitaláltam, hogy dobosként felvételizem a jazz tanszakra, de oda sem sikerült bejutnom. Ezzel egy időben indult a Szent Efrém. Közben pedig szépen végeztem az egyetemet, majd 2006-ban lediplomáztam. Az Efrém is ekkor kezdett ismertebbé válni.
Halász Dóra Vera: Pásztor Annáékhoz teljesen magadtól mentél? Ez az volt, amit elképzeltél magadnak?
Bubnó Márk: Részben. Előtte jó darabig úgy képzeltem el, hogy az öcsémmel alakított, Martin and the merrymen nevű zenekarral leszünk világsztárok, de másképp alakult. Egy ismerősöm, az Anna and the Barbies akkori dobosa egy alkalommal megkért, hogy helyettesítsem őt egy koncerten. Kiderült, hogy én jobban kijövök a zenekar tagjaival, őt a szíve is másfelé húzta, így végül ő ment, én pedig maradtam. Ez 2007-ben volt. Nem állítanám, hogy teljes egészében az én zeném, de nagyon szerettem a bandát, és sajátomnak tudtam érezni, amit csináltunk. Az életritmusunk azonban mindvégig nagyon más volt. Én akkor már komolyabban sportoltam, a családra is koncentráltam, és alapból is kevésbé vagyok bulizós típus. Az időbeosztást sem volt mindig egyszerű összeegyeztetni. 11 év közös munka után, most januárban búcsúzom a zenekartól. Nem volt könnyű döntés, de minden nem fér bele az életembe. Idén a családra és az Efrémre fókuszálok.
Halász Dóra Vera: A Szent Efrém Férfikar egyértelmű út volt számodra?
Bubnó Márk: A kétezres évek elején történt, hogy édesapám, Bubnó Tamás éppen Kárpátalján kutatott görögkatolikus dallamok után, amikor a kezébe nyomtak egy poros padláson talált kéziratos férfikari kottát. A kéziratról kiderült, hogy egy olyan férfikarra írott liturgia kottája, amiről azt hitték, hogy megsemmisült. A zeneszerző Boksay János, a XX. század elejének kiemelkedően jelentős egyházzeneszerzője. A kézirat valakinek a padlásán átvészelte a második világháborút, majd a kommunizmust, és éppen akkor került elő. Édesapám szólt, hogy kéne egy megfelelő kórus a mű előadásához. Így alapítottuk meg 2002-ben apámmal és öcsémmel közösen a Szent Efrém Férfikart. Az akkor hirtelen elérhető énekesekkel kezdtünk. Négy év után, 2006-ban a Szent Efrém Férfikar megnyerte a Hajnówka Nemzetközi Ortodox Egyházzenei Fesztivált, ami nagy szó volt, mert ott 24 éve csak szláv kórus nyert. Ekkor kezdtünk külföldön is ismertebbek lenni. Visszanézve, abban az időben azért nem voltunk még egy nemzetközi szintű együttes. Néhány éve váltás volt, megújítottuk a zenekart is, a repertoárt is, illetve már az együttes menedzselését is komolyabban vesszük.
Forrás: ODPictures Art Studio
Halász Dóra Vera: Mostanában pedig életed egyik legfontosabb részét a kisfiaddal való kapcsolat és a család teszi ki.
Bubnó Márk: A feleségemet úgy ismertem meg, hogy egyidejűleg, de egymástól függetlenül jelentkeztünk egy éppen Magyarországon dolgozó, ausztrál rendezőnő, Virginia Proud darabjának szerepeire. Ez egy párkapcsolatról szóló, kétszemélyes színdarab volt. Beválasztottak a férfiszerepre, Manci pedig a női szerepet kapta meg. Színészkarrierem csúcsa és befejezése is volt ez, mert hamar kiderült, hogy nem tudom a színpadon megjelenő és a színpadon kívüli érzelmeket szétválasztani. Nem csoda, hogy hamar egy pár lettünk a színpadon kívül is. Egy idő után nem is akartam tovább részt venni a darabban, ugyanis a végén mindig el kellett válnunk, amit nekem már nem volt kedvem olyan sokszor eljátszani. Mostanra feleségem két nagy fia is teljes egészében a családunkhoz tartozik, ők most 14 évesek, közös kisfiúnk, Nándi tizenegy hónapos.
Forrás: port.hu
Halász Dóra Vera: Hogyan befolyásolja a munkát, hogy a zenekarban hárman családtagok vagytok, a feleséged pedig a menedzselésben vállal szerepet?
Bubnó Márk: Ez egy családi vállalkozás, ami jó is és rossz is egyszerre. Ha mindannyian nagyon egyszerű emberek volnánk, természetesen minden könnyebben menne, viszont nem is volna különösebben érdekes a produkció. A helyzet az, hogy egyikünk sem különösebben kompromisszumkész, úgyhogy előfordulnak konfliktusok. Jelenleg Manci végzi az Efrém nemzetközi ügyeinek ügyvitelét. Eleinte ettől a felállástól egy kicsit idegenkedtem, főként a munka hazavitele miatt, de úgy tűnik elég jól tudjuk menedzselni. Egyébként jó dolog családban zenélni. Mi hárman Bubnók elég különböző emberek vagyunk, de sok mindenben tudjuk segíteni is egymást.
Halász Dóra Vera: Speciális helyzet egy csak férfiakból álló közösség tagjának lenni. Van valamilyen különleges ereje egy ilyen férfi közösségnek?
Bubnó Márk: Kifejezetten férfi közösségi erőt nem érzek magunk között, de egyre inkább igyekszünk hangsúlyt fektetni arra, hogy emberileg is közel legyünk egymáshoz. Ezt az is segíti, hogy most már nem válik szét a fiatalok és az idősek oldala, mint a korábbi összetétel esetében. Akkor nagyon nehéz volt kommunikálni, szakmai visszajelzést sem igazán tudtunk adni egymásnak. Jelenleg ennél sokkal jobb a helyzet. Tudatosan figyelünk rá, hogy nyíltan kommunikáljunk egymással, ami persze nem mindig könnyű. Mostanában egyébként csapatépítésben is gondolkodunk. A kamaraegyüttes olyan, mint egy nagy vonósnégyes, nem tehetjük meg, hogy bejövünk, dolgozunk, aztán majd otthon kipuffogjuk magunkat a kanapén. Itt teljes szakmai összhangra van szükség, ami nem tud létrejönni, ha nincs meg az emberi összhang. Ez a produkciónk minősége szempontjából rengeteget számít.
Halász Dóra Vera: Rendkívüli, amit közösen létrehoztok. Ez mennyire érzékelhető belülről?
Bubnó Márk: Én elég maximalista vagyok. Mindig jobbat és jobbat akarok, de azért azt tudni kell és úgy gondolom tudjuk is, hogy ez egy nem mindennapi formáció, amellyel különleges produkciókat hozunk létre. Az éneklés számunkra nem csupán kellemes időtöltés. Ez a tudás feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megteremtődjön az a plusz, amitől a közönség is azonnal felfogja, hogy most valami olyat hall, ami csak itt és most és általunk jöhetett ilyenformán létre. Összehasonlítom néha a korábbi, két évvel ezelőtti felvételekkel, amikor ez az új társaság összeállt. Már akkor is nagyon jónak éreztük, de még sehol sem volt a mostanihoz képest. És persze most is azt érzem, hogy még sehol sincsen egy következő állapothoz képest. Nagyon fontos, hogy nyugtázzuk, amikor elérünk egy mérföldkőhöz. Tudatosítsuk magunkban, hogy amit csinálunk az jó, hiszen csak jelenlegi szint elismerésével lehet továbblépni.
Halász Dóra Vera: Mivel foglalkozol a zenén és a családon kívül?
Bubnó Márk: Triatlonozom és hegyet mászok. Utóbbit tavaly előtt kezdtem komolyabban venni. Azért is különös egy kicsit ez a választás, mert elég rendes tériszonyom van, amit most már kezdek leküzdeni. Ezek szerint ez is lehetséges. Nemrég jártunk Szlovéniában, bár a Triglavra végül nem másztunk fel az egy éjszaka alatt kialakult jégpáncél miatt. A hegymászást nagyon élvezem.
Halász Dóra Vera: Elkülönül a “könnyű zene” játszásához kapcsolódó érzés és tudati világ az egyházi zene énelkésekor kialakuló tudatállapottól, vagy számodra, előadóként a kettő ugyanaz?
Bubnó Márk: Nincsen igazán különbség. Mindkettőt nagyon régóta csinálom, teljesen természetes közeget jelentenek számomra. Az agyamban nem különül el, hogy most épp popzenét dobolok, vagy egyházi zenét énekelek. A hangszer különbözik, de máskülönben ugyanaz a kettő. A rockzenekar is egy kamaraegyüttes. A te szólamodért, a te hangszerédért te vagy a felelős, miközben összhangba kell kerülnöd a többi zenésszel. Ugyanígy az sem jellemző, hogy inkább ehhez, vagy inkább ahhoz van kedvem. Mindkettő teljes fizikai és mentális jelenlétet kíván, ha nem vagyok jelen, akkor nem megy, és pocsék lesz a produkció. Hiszen minden produkció olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszem. Jelenleg az Efrém áll az első helyen, de ez nem feltétlenül a zenélésre, sokkal inkább az egész életérzésre vonatkozik. Az én életstílusom már nem a rockkoncertekre van kalibrálva.
A klaszzikus és könnyű zene elkülönítésben egyébként nem hiszek. Ugyanannyira nem összehasonlítható egy Chopin Mazurka egy Lassus madrigállal, egy Mozart szimfónia a Ravel Boleroval mint ahogyan nem összevethetők az Efrém által énekelt művek az Anna and the Barbies számaival.
Halász Dóra Vera: Hogyan viszonyulsz az improvizációhoz?
Bubnó Márk: Nem a legjobb barátom. Természetesen lehet helye a zenében, de úgy tapasztalom, hogy az improvizálás könnyen átmegy öncélú zenélésbe, amit viszont ki nem állhatok. Csinálni persze nagyon jó, a saját zenei ötleteket bogozgatni élvezetes tevékenység. Azonban amikor két, egyébként nem szólóhangszer szólózni kezd a saját örömére, ilyen például a dob vagy a basszusgitár, azt nem annyira értem. Ezeket a szólókat többnyire csak a szakma értékeli. A dobszóló a dobost érdekli, a basszusgitárszóló a gitárosokat. Ilyen szempontból én inkább popzenész vagyok, a közönségnek zenélek. Az énekes improvizáció megint egy külön dolog, bár hozzám ez sem áll közel. Természetesen nem arról beszélek, amikor valaki a saját örömére zenél, énekel, az kiváló dolog, de nem szabad összekeverni az előadóművészettel. Nem lehet a kontextusból kiragadni a dolgokat. Templomi zenét nem rakunk sportarénába, mert nem oda való, nem oda készült. Én inkább játszom a szakrális darabokat a templomban, ahova íródtak, ahol az eredeti elképzelésnek megfelelően szólnak. Ha olyan sok az érdeklődő, hogy nem férnek be, majd eljátsszuk őket többször.
Halász Dóra Vera: Örök kérdés: mennyit számít a tehetség és mennyit a szorgalmas tanulás? Neked mi a véleményed erről?
Bubnó Márk: 10% a tehetség, a többi tanulás. A tehetség elengedhetetlen, anélkül hiába tanulsz. Jó szakember lehetsz, de nem leszel kiemelkedő művész. A zene nem szakmunka. Szükség van az építőelemekre, szükség van a szakértelemre, tehát önmagában a tehetség sem elég, viszont szükséges tényező az alkotáshoz. Muszáj tanulni, újat elsajátítani, különben ugyanazt ismételgetem, ugyanabban a körben keringek, nem jutok előrébb. Azt gondolom, a tehetséget egy szint után nem lehet leválasztani a tanulásról. Azokat az információkat, amiket a tanulással szereztél, a tehetséged valamilyen formába rendezi. A különbség, hogy akinek nincs hozzá tehetsége, az nem rendezi új formába, hanem előre elkészített formákat ismétel. Ha tehetséges vagy, akkor újat tudsz alkotni a már korábban leírt formákból is.
Halász Dóra Vera: Ha most rendelkezésedre állna bármennyi idő, pénz, tehetséges zenészek, alapítanál egy saját zenekart valamilyen általad megálmodott profillal?
Bubnó Márk: Ebben a pillanatban nem. Az Efrémet jelenleg teljesen a sajátomnak érzem. Talán idővel, ha szeretnék megint hobbyrockzenész lenni, majd újra gondolkodom. Jelenleg az Efrém zeneileg teljesen kielégítő számomra. Amit a dobolásban elértem, úgy gondolom, azon a téren a maximum, amit ki tudok magamból hozni. Persze gyakorolhatnék még rengeteget, és lehetnék virtuózabb, de az már nem érdekel annyira. Valójában a popegyüttesek egy, az énekest kísérő dobosra vágynak. Minden egyéb egyedieskedés csak megzavarja az énekest és a közönséget. Én ezt már tudom produkálni, tehát ezen a téren nincs több, amit adhatok. Viszont az éneklésben még nagyon sok van, néha úgy érzem, még szinte semmit nem tudok róla, rengeteget technikai fejlődés áll még előttem, és ahhoz, amit az Efrémből ki akarunk hozni, kell is fejlődnöm, fejlődnünk. Tervezem is, hogy újra felveszem a kapcsolatot az énektanárommal, és időnként órákat veszek tőle.
Most úgy képzelem el, hogy az Efrém nagyon menő lesz, és az én életem úgy fog zaljani, hogy fél évet koncertezünk, aztán pedig szünetet tartunk, amit a következő koncertperiódusra való készüléssel töltünk. Ha pedig éppen külföldön élünk, majd legfeljebb Skype-on próbálhatunk.
