„Tanulj meg vágyakozni azután, amid van!”
Huszár Domonkos tizenévesen online keresztény missziót indított, volt zenekara, az egyetemi órák után sokszor forgatásra, zenekari próbára rohant, vagy épp onnan jött. Ma fiatalkori szenvedélyéből él: kisfilmeket és dokumentumfilmeket készít, a filmbemutatókon pedig közös gondolkodásra hívja a nézőket. Igyekszik fejlődni, hogy jó legyen abban, amit csinál, de nem akar tökéletesnek látszani.
Hogyhogy nem kommunikáció- és médiatudomány szakra jelentkeztél, hanem anglisztikára?
Alapvetően művész beállítottságú gyerek vagyok, mindig is az voltam. Számolni nem tudok, viszont a művészetekhez kaptam talentumot. Zenéhez, filmkészítéshez, vizuális médiához. Azért nem kommunikáció szakra mentem, mert korábban már foglalkoztam filmkészítéssel, valamennyire már bele is tanultam, és azt vallom, hogy több lábon kell állni. De ha már az ember csinál valamit, akkor az olyan legyen, ami érdekli, amit szeret. Az angolt pedig mindig is szerettem. A nyelvtani összefüggéseket, szabályokat, az amerikai akcentust… a nyelvtudás pedig manapság elengedhetetlen, és mivel ez állt hozzám a legközelebb akkoriban, végül az anglisztikát választottam. Nem láttam, hogy a nagy felépített rendszerben nekem hol lenne a helyem. Én nem szerettem tanulni. Nagyon egyetértek Vekerdy Tamás gondolataival, miszerint egy gyereknek sokkal többet használ az, ha nem a kémia és a matekdolgozatra kell minden délután felkészülnie, hanem valamilyen kreatív alkotó tevékenységekben vehet részt.
Volt valamilyen elképzelésed arról, hogy az egyetem után hogyan tovább?
Nem voltak hatalmas céljaim az angollal, kerestem önmagam még az egyetem alatt is… a tanulás mellett dolgoztam. 2006-ban indítottunk egy online média missziót, a shoeshine.hu-t. Az volt a célunk, hogy a vizuális média eszközei által fiatalos és lendületes formában mutassuk meg azokat az értékeket, amikben mi hiszünk, és amit megtapasztaltunk egy nagyon erős keresztény közösségi élmény révén. Sokszor tapasztaltuk ugyanis, hogy az a kép él az emberekben, hogy a kereszténység egy unalmas, bigott valami, idős nénik ülnek a templom hátsó padsoraiban, imádkoznak... Szerintünk azonban a kereszténység egyfajta világnézet, ami nem csak arról szól, hogy imádkozzál, meg ne szexelj házasság előtt, hanem egy gyakorlatias és nagyon is élhető életformává tud válni.
Innen indult a filmkészítés is?
Igen, kezdetben keresztény témákban készítettünk kisfilmeket. Azt éreztük, hogy ebben vagyunk tehetségesek, erre vagyunk hívva, és ez volt az, amit kedvvel, szenvedélyből csináltunk. Nagyon fontos, hogy az ember elsősorban ne az iskolai követelményeknek akarjon megfelelni, a kitűnő bizonyítványnál néha fontosabb, hogy megtalálja, felismerje, hogy miben jó, mivel szeretne foglalkozni az iskola után, és ahhoz mit kell megtanulnia az iskolai tananyagon kívül. Nekem ez nagy élettapasztalatom, hogy nem feltétlen kell mindig beállni egy adott rendszerbe, hanem kell merni azon kívül gondolkozni. Én a filmkészítést passzióból, szerelemből csináltam, éjszakákat, hosszú órákat szenteltem erre, és nagyon motivált. A mai napig inspirál.
Honnan jött a Shoeshine név?
Bazsik Ádám barátommal, akivel elindítottuk ezt az egészet, ültünk az autóban, és megszólalt Gorillaztól a Get the cool, shoe shine című szám, és azt mondta: „Figyelj, legyen Shoeshine!” – „Hát jó, legyen Shoeshine!” Így lett ez a név. Elsősorban a fiatalokat szerettük volna megszólítani, elérni, ezért a megszokottól eltérő szimbólumrendszer mentén, a saját nyelvükön igyekeztünk szólni hozzájuk, amire talán felkapják a fejüket, és rákeresnek a neten, hogy mi ez. Lehettünk volna Hittan TV is vagy ilyesmi, de az kinek érdekes?
Mik azok az értékek, amik számotokra fontosak, amiket közvetíteni szeretnétek?
Ars poetikánk szerint mi azért dolgozunk, hogy az emberek ne gondoljanak hülyeséget Istenről. Azt látom, hogy rengeteg emberben élnek nagyon erős sztereotípiák az egyházról, vallásról, hitről. Amik nyilván érthetőek. De lejárt már az a korszak, amikor a pulpitusról meg lehet mondani, hogy ki mit gondoljon. Azt gondolom, hogy a mai embernek, főleg a mai fiataloknak arra van igénye, hogy olyan kérdéseket tehessenek fel, amik adott esetben provokálnak, vitát indítanak, beszélgetésre, párbeszédre ösztönöznek, mert jó kérdések mentén tudunk fejlődni. Nem azt mondom, hogy én egy hű de tökéletes ember vagyok, mert egyáltalán nem. Én is sok mindennel küzdök, sok kérdés van bennem a hitemmel kapcsolatban, kereszténységgel kapcsolatban. De azt gondolom, hogy ezeknek a küzdelmeknek az ábrázolása is nagyon fontos. Hiszen nem vagyunk tökéletesek. És nem biztos, hogy kell annak lennünk. Egy személyes istenkapcsolatban van annyi szabadság, hogy föltegyek olyan kérdéseket, vagy föltárjak magamban olyan vágyakat, sebeket, amik mentén nem feltétlen tudok úgy élni vagy létezni, ahogy az egyház elvárja. Kell nekem úgy élnem? Kell nekem úgy léteznem? Én miért vagyok ilyen, amilyen vagyok? Milyen családi történetem van? Elképesztő dolgokat lehet feltárni. Pár éve kezdtünk dokumentumfilmeket készíteni, amik pont ezekre a mélyebb, küzdelmesebb témákra próbálnak válaszok helyett jó kérdéseket felvetni. Ez a missziónk, hogy gondolkodtassunk.
Erre a közös gondolkodásra teremtitek meg a platformot Shoeshine-nal, a filmbemutatókkal…
Igen, vitára hívjuk az embereket, és úgy látjuk, erre van is igény! Van igény valódi párbeszédre, ahol kimondhatunk dolgokat. Ahol el merhetem mondani, hogy nem vagyok tökéletes.
A film mellett foglalkoztál zenével is, úgy emlékszem, volt egy együttesed…
Igen. A zene is nagyon közel állt hozzám sokáig. Ez volt az a szelep, amin keresztül kivezethettem a feszültséget, szomorúságot vagy bármit, ami felgyülemlett. Volt néhány koncertünk, de ez csak örömzenélés volt.
Vizualitás, nyelvérzék, zene… Melyik adottságodat, tehetségedet tartod a legnagyobb ajándéknak? Melyiket kamatoztatod leginkább, melyiket kevésbé?
Azt gondolom, hogy minden ember kap talentumokat, csak ezeket valahogy fel kell fedezni. Én mindegyikért hálás vagyok. Hálás vagyok a zenéért, mert olyan barátokat adott, és olyan lelki támaszt nyújtott egy időszakban, ami nagyon meghatározó volt a személyiségfejlődésemben is. A filmezésért is hálás vagyok. Azontúl, hogy ma már ebből élek, olyan barátokkal dolgozhatok együtt, akikkel több, mint tíz éve ismerjük egymást. Ugyanakkor hálás vagyok a nyelvérzékért is. Az egyetem után tanítottam nyelviskolában, és a jelenlegi munkámban is hasznát veszem, ha külföldön forgatunk, vagy interjút kell készítenem valakivel. Ezek a talentumok bár különböző területet érintenek, valahogy mégis összefüggnek, és tudnak egy kollaborációt alkotni. Visszanézve azt gondolom, a tálentumok mellé óriási szabadságot is kaptam, és hálás vagyok, hogy ennyi mindenben kipróbálhattam magam.
Mikor vált világossá számodra, hogy ezekhez van érzéked, tehetséged? Mik voltak az első lépések, mi vezetett idáig?
A filmkészítés korábban is érdekelt. Tizenévesen például Harry Potter jeleneteket rekonstruáltunk az udvaron, amit felvettünk egy kamerával, majd megvágtunk, de ez akkoriban még csak szórakozás volt. Volt lehetőségem kiskoromban arra, hogy sok mindent kipróbáljak. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek és a környezetemnek ezért a szabadságért, mert ha arra fókuszáltam volna, hogy hogyan feleljek meg az iskolai rendszernek vagy másoknak, akkor ez a fajta kreativitás nem biztos, hogy kibontakozott volna... Nagyon fontos szerintem, hogy ha az ember azt érzi, hogy valamit nagyon szívesen csinálna, akkor ne fél lábbal kezdje el csinálni. Ha van rá lehetősége, eszközei, barátai, akikkel ezt el tudja kezdeni csinálni, legyen az zene, legyen ez film, legyen az fotóművészet vagy bármi, akkor azt a tőle telhető legjobb minőségben és a legnagyobb idő és energiaráfordítással csinálja! Legalábbis az én életemben ez így volt. Én nagyon komolyan vettem a filmezést, tényleg szenvedélyből csináltam, és azt gondolom, hogy ez az egyik kulcsa annak, hogy az ember kijárja az útját, és rájöjjön arra, hogy tényleg ezt akarja-e csinálni.
Te kedvtelésből, belső indíttatásból kezdtél filmkészítéssel foglalkozni. Gondoltad volna, hogy ebből fogsz majd megélni?
Nem gondoltam volna, ezért is kezdtem el az egyetemet, mert az volt bennem, hogy a filmezés a szenvedélyem, amit nagyon szívesen csinálok, de hát kell a papír, mert valamiből meg kell élni… Aztán az egyetem éveiben már voltak komoly megkeresések. És akkor eldöntöttük, hogy oké, akkor ezt most komolyabban szeretnénk csinálni. A kisfilmek után elkezdtünk gondolkodni komolyabb lélegzetvételű anyagokon is. Az első megkeresések a Shoeshine révén érkeztek, azóta pedig szerencsére már ajánlások útján megy tovább a dolog, reméljük, hogy ez így is marad.
Mesélsz egy kicsit a filmjeitekről?
Az első nagyobb lélegzetvételű filmet 2016-ban forgattuk. Kaptunk egy meghívást egy magyar nővértől, aki a Fülöp-szigetek fővárosában, Manilában végez missziós tevékenységet. Erről készítettünk egy dokumentumfilmet, ami személyesen nekünk is elképesztő élmény volt. Igazi arcul csapás volt a mi kis wellness-keresztény seggünknek az ottani lét, az ottani miliő, azok a sorsok, amiket ott láttunk…
Mi volt a legmegdöbbentőbb? Mi az első, ami eszedbe jut róla?
Manila egy kb. 13 milliós nagyváros, és a város 80%-a gettó. De olyan gettó, amit nem tudsz elképzelni. Bádogvárosok, ameddig a szem ellát. Raklapokból, bádogelemekből, cserepekből, műanyag fóliákból összetákolt „házakban” élnek az emberek, mocsokban, nyomorban. Járda nincs, törmelékeken sétáltunk! Elképesztő sorsok és elképesztő nyomor van abban az országban. És ott van egy misszió, amit két nővér kezdett el húsz évvel ezelőtt. Az egyikőjük magyar, tőle érkezett a meghívás. Azóta négyen vannak. A nagyon mély sorsból érkező fiatalokat karolják fel, komplex lelki, mentálhigiénés támogatást nyújtanak, segítik őket a tanulásban és az Istennel való találkozásban. Ebből készült egy kicsit több mint egyórás dokumentumfilm, a Faces of love. Ez egy meghatározó munka volt, ami arrafelé terelt bennünket, hogy olyan témákat mutassunk meg, amikre adott esetben mondjuk a like-média vagy a bulvársajtó nem feltétlen helyez hangsúlyt. Ezután a projekt után egy cigány-nemcigány együttélést mutattunk be Kerecsend falujában, ez a Világítani fogok című filmünk. Aztán nemrég mutattuk be a Szerzetesnek álltam című filmünket, amiben két újpesti huligán gyereket költöztettünk be egy szerzetesi kolostorba, Csornára, és ott valóságshow jelleggel követtük az életüket. Jó kis film lett belőle, szórakoztató. Most pedig az utómunkálatai zajlanak a legújabb filmünknek, ami egy lánynevelő intézetben játszódik. Egy éven keresztül követtünk egy református teológust, aki bejár ebbe az intézetbe, és a lányokat próbálja segíteni, az önismeret és Isten felé terelni. És az ő munkásságát, illetve a lányokban végbemenő változásokat próbáltuk követni. Valószínűleg tavasszal lesz a bemutató.
A Manilában forgatott film vitt afelé, hogy a későbbiekben is hátrányos helyzetű, nehéz sorsú emberek életét mutassátok be? Ez a te szívügyed vagy a felkérések miatt alakult így?
Is-is. Voltak felkérések is, viszont nagyon fontosnak tartjuk azt, hogy azzal a társadalom perifériáján élő réteggel foglalkozzunk, amit az átlag civilizáció kitaszított, nem is tud róla… És ha nem akarunk hozzájuk kapcsolódni, mert mások, mint mi, akkor esélyünk sem lesz arra, hogy kicsit is megismerjük őket. A személyes tapasztalatom, hogy a toleranciaküszöböm, az ingerküszöbön kitolódik ezeken a forgatásokon. Amíg nem próbálunk meg a saját komfortzónánkon kívül lépni, és olyan dolgokat megtapasztalni, amiket adott esetben nem lenne lehetőségünk, addig azt gondolom, hogy igazi mélységben nem fogunk fejlődni, és nem fogjuk megtudni, meglátni, mi történik körülöttünk, és mi lenne a mi igazi feladatunk.
Mit tanultál ezektől a gyerekektől? Mit adott nektek a forgatás, az ott töltött idő? A manilai forgatás során tapasztaltak hogyan hatottak rád?
Amikor Manilából hazajöttünk, majdnem megcsókoltam a ferihegyi repülőtér aszfaltját. Bennem is nagyon sok kifogás, panasz, elégedetlenség van, volt, van még mindig mindennapi apró kellemetlenségek miatt… De mikor Manilából hazaértem, rájöttem, hogy nagyon hálás vagyok azért, hogy itt élhetek Magyarországon! Két hetet forgattunk, de én menekültem abból a városból, az országból! Óriási pofon volt a forgatás számomra. Szembesültem azzal, hogy mennyire elkényelmesedtünk itt Európában, és sok mindenért nem vagyunk hálásak. Beszélgettünk talentumokról, tehetségről… Az hogy van egy csodálatos feleségem, hogy így élhetek, azt csinálhatom, amit szeretek, ezekért mind-mind nagyon hálás vagyok. Van egy mondás, hogy „tanulj meg vágyakozni azután, amid van”. Baromi nehéz, de szeretném ezt megtanulni.
Miben szeretnél fejlődni?
Sok mindenben, a stresszkezelésben biztos, hogy fejlődnöm kell. Az elmúlt időszakban azt figyelem meg magamon, hogy nagyon befelé fordulok, befelé koncentrálok. Annyi helyen jártunk, annyi emberrel, életúttal találkoztunk, hogy ha nem figyelek, kiéget és érdektelenné tehet. Igazából az inspirációt és az érdeklődést szeretném visszanyerni.
Hogy pihensz? Mi segít a megújulásban?
Nagyon nagy az énidő igényem. Bármi kikapcsol, ha nincs rajtam, nyomás. Szeretek otthon lenni a feleségemmel, elmenni sétálni, vagy megnézi valami szép helyet. A vállalkozói létnek az a nehézsége, hogy nem napi nyolc óra munka, nem csukod be magad mögött négykor az ajtót, hanem folyamatosan bármi jöhet, hétvégén is.
El tudod engedni a munkát, ki tudsz kapcsolódni? Meg tudod teremteni az egyensúlyt a munka és a magánélet között?
Vannak időszakok, amikor nehezebb. Sokszor otthonról dolgozom, de nagyon élesen le tudom választani a munkát és a magánéletet, mert érzem, hogy muszáj valami mással is foglalkoznom vagy pihennem. A szilvesztert például egy erdei faházban töltöttem a barátaimmal. Egyik nap kimentem az erdőbe. Úgy terveztem, hogy sétálok húsz percet. Egy ponton aztán megálltam, és csak hallgattam az erdő hangját. Ott maradtam egy órán keresztül. Csak álltam, hallgattam, és nem tudtam eljönni onnan. Azt éreztem, hogy tisztul mindenem.
Az interjút Aradi Judit készítette Huszár Domonkossal 2020. január 27-én.
