„Nagyon komplexusos gyerek voltam amúgy, egyedül a színpadra lépéskor nem volt benne semmi gát, mintha hirtelen minden félelmem eltűnt volna.”
Felnőttként olykor eljátszunk a gondolattal, hogy milyen lenne másvalakinek lenni, azonban gyermekkorban – a fejlődési folyamat természetes részeként – szerepjátékok formájában ténylegesen bele is bújunk mások bőrébe és úgy érezzük, miénk a világ. Széplaki Éva gyermekkora is hasonlóan indult, ám felnővén egyre határozottabb elképzelési lettek a színészi hivatás választását illetően. Nem hétköznapi karriertörténet az övé: egy végtelenül szerény, kedves lányról van szó, aki a hétköznapokban nem szeret szerepelni, igazán a színpadon érzi teljesnek, felszabadultnak magát, itt tud igazán kiteljesedni. A Pesti Broadway Stúdióban tanult, majd párhuzamosan még a pszichológia alap- és mesterképzési szakot is elvégezte a Károli-egyetemen. Szerepelt a Titanic, A Pendragon legenda, az István, a király, az Abigél című musicalekben is, emellett pedig polgári foglalkozását is ugyanolyan szeretettel gyakorolja. Ismerjétek meg Széplaki Éva történetét.
Debrecenből indultál, majd Budapestre költöztél, hogy színész lehess. Mikor és milyen indíttatásra döntöttél a színészi pálya mellett?
Felmenőim között senki sem foglalkozott művészettel, a családom olyan szinten műkedvelő, hogy szeretik a színházat, az operát és az irodalmat. Gyermekkoromban nagyon szerettem meséket hallgatni, meséket kitalálni, szerettem a Disney-meséket és a bennük megszólaló dalokat, rongyosra hallgattam a meselemezeket is. Ahogy a gyerekek fejlődésében természetes fejlődési fázis, hogy szerepet játszanak, úgy én is elkezdtem utánozni a karaktereket, táncoltam és énekeltem a tévé előtt. Ezek a pillanatok mindig kiszakítottak a hétköznapokból, a mindennapokból, szabadnak éreztem magam. A családom sokáig azt hitte, hogy ez csak egy gyerekkori hóbort lesz és majd úgyis kinövöm – végül nem így lett. Debrecenben szolfézst tanultam a zeneiskolában, énektanárhoz is jártam, versenyeken is részt vettem. Ahogy nőttem, egyre jobban kikristályosodott, hogy ebből a gyerekkori vágyból hivatás lesz. A színpadi műfajok közül az operett, a musical és az opera felé húzott a szívem – más fiatallal ellentétben én nem kedveltem az akkori zenei slágereket, amiket mondjuk a kortársaim szerettek. Azt éreztem, hogy nekem több kell zeneileg. Engem sokkal jobban kikapcsolt egy Mozart, Dvořák vagy Csajkovszkij. Az érettségit követően felköltöztem Pestre. Fél évet jártam jogi képzésre is, de az nem az én utam volt, fél év után váltottam. 2016 novemberében az Operettszínház kiírt egy meghallgatást egy énekversenyre, amin elindultam. A meghallgatás úgy zajlott, hogy lehívtak egy általam nagyon kedvelt komikus-táncos színészt, akivel első találkozásra eltáncoltuk a Te rongyos élet című ismert operett dalt. Istennek hála, felvettek a Pesti Broadway Stúdióba, majd három év tanulás után mára már szerződéses színészként dolgozom az Operettszínházban. A stúdiós éveim alatt pedig párhuzamosan elkezdtem pszichológiát is tanulni a Károlin.
A szüleid mennyire támogattak téged a döntésedben?
Nagyon féltettek és ragaszkodtak hozzá, hogy legyen egy polgári foglalkozásom is, de ettől függetlenül támogattak. Inkább a félelmet éreztem rajtuk, hogy jó lesz-e ez nekem, nem leszek-e boldogtalan, megkeseredett?
A középiskolában mennyire kaptál visszajelzést, bátorítást a színészkedést illetően?
Minden évben volt Fazekas-gála (a Debreceni Fazekas Mihály Gimnázium tanulója volt Éva – a szerk.), ahol az iskola növendékei felléphettek különböző produkciókban. Anyukám is ebben a gimnáziumban tanított, ezért volt még egy extra megfelelési kényszer is bennem, már csak azért is, mert teljesen más voltam, mint anyukám, én szerettem megmutatni magam. Az első hűha élmény tulajdonképpen ezen a bizonyos gálán ért mindenkit, hiszen egy áriát, az Iluska dalát énekeltem a János vitézből. Ott azt éreztem, hogy mindenki meglepődött és megdöbbent, hogy én képes vagyok erre – erről senki sem tudott, a tanáraim sem, még a szüleim sem. Ennek köszönhetően kezdődött tulajdonképpen az a szerepléssorozat, ami által az iskolai műsorokban én a későbbiekben felléptem. Örültem, hogy ez így alakult és a tényleges tudásom szerint kaptam meg bizonyos lehetőségeket a szereplésre, és nem azért, mert a tanárnő lánya vagyok.
Úgy látom, hogy szereted a kihívásokat, hiszen sok mindennel foglalkozol párhuzamosan, és nem is a legegyszerűbb területeken. Az életben is mindig ilyen pozitívan állsz a megmérettetésekhez?
Nagyon pozitív szemléletű embernek tartom magam, igyekszem a hétköznapokban is ezt a hozzáállást gyakorolni. Valószínűleg a neveltetésem, a környezetem, illetve a sok-sok év önismeret, valamint a pszichológiai tanulmányaim is ebbe az irányba sodortak. Nem szeretek pánikolni, szeretem viszont minél hamarabb megoldani a felmerülő problémákat. Sőt a problémákra is inkább megoldandó feladatként tekintek. Szeretem a kihívásokat, mert az élet akkor tud igazán működni, ha folyamatos mozgás van körülöttünk. Úgy tud az ember szellemisége vitális, friss maradni, hogyha folyamatosan kitűzünk magunk elé célokat, és a célokat elérve meg is ünnepeljük azokat. Vannak nehéz napok, nehéz helyzetek, de bízom a Jóistenben, magamban és az ösztöneimben, hogy ezek megoldódnak.
Úgy képzelem, hogy a színész a színpadon folyamatosan kilép a komfortzónájából. Neked mennyire volt ez egyszerű?
Mindig is nagyon szerettem színpadra lépni. A világ leggyávább embere vagyok, hogyha nekem Széplaki Éviként kell megszólalnom akár társaságban, akár egy csoport előtt. Nem szeretek nagy plénum előtt beszélni, mert akkor lecsupaszítva csak Széplaki Évit látják. A színházban és a színpadon viszont egy szerep mögé bújhatok, egy szerep bőrében létezhetem este 7-től 10-ig. Végig ebben a tudatban játszom és létezem, hogy ebben az időszakban én nem Széplaki Éva vagyok.
Engem mindig olyan fajta szerepek és karakterek találtak meg, amiben van egy kis komikusság. Nem az a tipikus naiva alkat vagyok, inkább a cserfes, szövevényes, akár kicsit gonosz karakterek állnak hozzám közelebb, és ezekbe a szerepekbe rengeteg réteget, színt lehet belevinni. Minél inkább kifordított szerepet kapok, mint amilyen én vagyok a hétköznapokban, annál inkább lehet benne mozogni, kiteljesedni.
Ezek szerint neked a színház és a színpadi szereplés egyfajta terápiaként is értelmezhető? Ráadásul pszichológus is vagy.
Nem gondoltam volna, hogy a színház és a pszichológia ennyire hasonlítani fog majd egymásra, pedig amikor párhuzamosan elkezdtem tanulni a színészetet és a pszichológiát, akkor sokan figyelmeztettek, hogy így lesz, hogy a két terület elég közel áll egymáshoz, vannak benne átfedések, és valóban így is van, meg tudom erősíteni. A színpadon megengedhetsz magadnak olyan mozdulatokat, amelyeket például a henteshez menet nem. Olyan színpadi élményem is volt, amikor egy hatalmas pofont kellett adnom valakinek – mondom, én vagyok a világ leggyávább embere a hétköznapokban – magamról sohasem gondoltam volna, hogy képes vagyok pofon vágni valakit, de a színpadon mégiscsak sikerült. Sokkal szabadabban tudok mozogni a színpadon. Sok embernek van hobbija, amiben ki tud kapcsolódni, ki tud teljesedni – nekem a színház egy ilyen közeg. Itt tudtam megélni az érzelmeimet: örömömet, bánatomat, itt tudtam sírni, ordítani, kiabálni. Amikor nem voltam kibékülve magammal, ott tudtam felvenni egy olyan álruhát – akár materiálisan is egy olyan jelmezt – ami által önbizalmat kaptam. Több nehezebb időszakomon is a színház, az itt tapasztalt átélések segítettek át.
Közös pontokból ezek szerint nem volt hiány.
Leginkább talán az önismereti része volt közös a két szakmának. A mesterképzés során 150 óra önismereti órán kellett részt vennünk, ezen alkalmak során rengeteg olyan bugyrot, fel nem fedezett oldalamat ismerhettem meg, amiket a színházban is kamatoztatni tudtam. A családterápiás rendszerszemlélet is ide tartozik, amely azt mondja ki, hogy mindannyian egy rendszer részei vagyunk, együtt alakítjuk a rendszert, ezért nem egyedül vagyok felelős valamiért, hanem együtt vagyunk felelősek. A színház is dramaturgiailag ilyen: olyan, mint a sakktáblán a bábuk, mindenki mindenkivel összekapcsolódik. Látni azokat az érzelmi tölteteket, kapcsolódásokat, amelyeket akár a pszichológus is vizsgálhatna egy terápia során. Az ok-okozati kapcsolatok felderítése nagyon izgalmas, hogy egy szereplő miért döntött úgy abban az adott helyzetben. Amikor nézőként a színházban ülök, akkor is bekapcsol bennem a pszichológus, hogy megértsem a karakterek motivációját. Ezekben a történetekben, magában az irodalmi alkotásokban is mind ott vannak a pszichológiai tényezők.
Ha már említetted a családterápiát, a Magyar Családterápiás Egyesületnél is tanulsz.
Igen, egy kétéves képzésről van szó: az alapképzés mellett egy önismereti részből áll a kurzus. Ha elvégeztem, akkor párokkal és családokkal is foglalkozhatom majd, vagyis család- és párterapeuta leszek. Ezeket az eseteket pedig után be tudom vinni majd szupervízióba is. Itt elsősorban azt a rendszerszemléletet tanuljuk, amit korábban is említettem: hogyan működik egy család rendszerben, mi az a beháromszögelés stb. Az önismereti részben pedig a saját családfánkkal kellett dolgozni. Ez alatt az egy év alatt képet kaphattunk magunkról, hogy kik is vagyunk mi.
Praktizáló pszichológusként is dolgozol?
Már az alapképzés elvégzése után – viselkedéselemzőként – elkezdtem dolgozni egy rendelőben, elsősorban adminisztratív feladataim voltam akkor még. Végzett pszichológusként pedig most már nagyobb óraszámban dolgozom majd ott: magyar, angol és francia nyelven tartok foglalkozásokat.
Korábban egy fél mondat erejéig már említetted, hogy először a jogi pályára készültél, aztán rájöttél, hogy nem az a te utad. Mesélnél erről a választásról?
Fél évet jártam az ELTE jogi karra, elsősorban talán családi indíttatásra választottam. A gimnáziumban magyaros osztályba jártam, nyelvi előkészítőbe, francia és angol nyelvvizsgám van, a történelmet is nagyon szerettem, így kézenfekvő volt, hogy oda menjek. Meggyőződésem, hogy vannak emberek, akik bizonyos szakmákra születtek – na nekem nem ilyen kategória volt a jogi pálya, nekem más utat szántak odafent.
A jog után viszont hogyan jött a pszichológia?
Mindig is szerettem volna pszichológiára menni, ez volt tulajdonképpen a B tervem. A színház volt a non plus ultra, viszont – ahogy a családom is – én is úgy láttam, hogy szükség van egy polgári foglalkozásra is, amely biztosabb hátteret tud nyújtani. 2017 februárjában jelentkeztem a pszichológiára. Itt már az első félévben nyilvánvaló lett számomra, hogy jó helyen vagyok. Jó volt megérkezni és révbe érni, tudni, hogy ez az én közegem. Itt lehetett beszélni érzelmekről, nem volt száraz a tananyag, itt szinte ragadt rám a tudás.
A szaktársaid mennyire tudták, hogy te színésznek is készülsz?
Nagyon jó évfolyamom, szuper csoportom volt, akik tudták, hogy párhuzamosan mivel foglalkozom, mit tanulok a pszichológián kívül. Még az alapképzéses szaktársaimmal is a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Többen eljöttek és megnéztek néhány előadásomban, érdeklődtek a színészet felől is. Teljesen megértő volt velem mindenki, ha például előadásra kellett mennem és ki kellett hagynom néhány órát. Ennek következtében viszont mindig is igyekeztem maximálisan bepótolni mindazt, amiről lemaradtam.
A maximalizmusod honnan eredeztethető?
Jó kérdés, pont ezen gondolkodtam a napokban. Itt a nyár (az interjú a nyár közepén készült – a szerk.), én mégis azon töröm a fejem, hogy mit lehetne csinálni, mibe lenne érdemes belefogni. A tudásvágy, tudásszomj, az előrehaladás mind-mind szerepet játszik ebben. Úgy érzem, hogy ki kell használnom azt, amit az élet ad, az élet nyújt, tudom, hogy most vagyok fiatal, most kell megragadni a lehetőségeket.
Önkéntes szakújságíróként cikkeket írtál egy pszichológiai témákkal foglalkozó online szaklapba is a vallás és pszichológia kapcsolatával foglalkozó témákban. A vallás és a hit mennyire meghatározó a te életedben?
Hívő ember vagyok, nagyon tudok hinni, imádkozni. Görög-katolikus vallású vagyok, a felmenőim között is több görög-katolikus pap van. Gyerekkoromtól kezdve vallásos nevelést kaptam, a mai napig nagyon fontos nekem a vallás, meghatározza a mindennapjaimat. Rendszeresen olvasom a Bibliát és imádkozom. Elvi kérdésekben mindig szem előtt tartom a Biblia tanítását, olyan nekem mint a lelkiismeret. Szeretem az elcsendesedést, a csendességet, az ima erejét, a befelé fordulást, a befelé gondolkodást. Hiszek a Biblia alapú tanításban, életszemléletben.
Van olyan hobbid, ami nem a színházhoz kapcsolódik?
Nagyon szeretek olvasni, hetente járok könyvesboltba, egy-két új könyvvel mindig meglepem magam. Nagyon szeretem a meséket – még így felnőttfejjel is –, hiszem, hogy a mesékből még mindig rengeteg új dolgot lehet tanulni. Lenyűgöz egyébként a mesék pikantériája, mindig kikapcsolódom meseolvasás közben. Nagyon szeretem még a zenét, ami kifejezetten nyugtató hatással van rám, így munka közben vagy séta közben mindig zenét hallgatok – számomra ez is egyfajta terápia. Nekem gyermekkoromból kimaradt a Harry Potter könyvek olvasása, most pótlom. Lenyűgöz az az intelligencia, az a szövevényesség, amivel a könyvek íródtak, csodálatos, hogy rengeteg ókori görög- és római mitológiai-, valamint sok vallási elemet is felfedezek benne olvasás közben.
Jelenleg milyen szerepben láthatnak téged az érdeklődők?
Most volt a Szép nyári nap című Neoton Família musical bemutatója, amelyben az egyik főszerepet játszom. Azért is érdekes számomra ez a szerep, mert egy kövér, elhízott gimis lány a karakterem, ezért a szerep kedvéért kitömött jelmezben játszom. Az előadás alatt ennem is kell, a partnerem felvesz a nyakába, akrobatikus mozdulatokat is kell csinálnom. Annyira „gátlástalan” egy szerep, hogy itt bármit meg lehet csinálni. Az Operettszínházban az István, a király fut, én a tánckarban szerepelek az előadásban, az Abigélben pedig szintén az osztály kis cselszövőjét játszom. Remélem, hogy további szerepekkel még inkább ki tudok majd teljesedni a színpadon a jövőben is.
Van olyan vágyott szereped, amit nagyon szívesen eljátszanál?
Gyerekkoromtól kezdve nagyon szeretem Az Operaház fantomját, egy ilyen álomszerep lenne Christine megformálása. Egyébként minden szerepnek, ami megtalál – nagyon örülök, hálás vagyok, hogy színpadon lehetek és azzal foglalkozhatom, amit maximálisan szeretek.
A szüleidtől végül milyen visszacsatolást kaptál a színészkedést illetően?
Tetszett nekik, bár láttam rajtuk, hogy nem tudják hová tenni a helyzetet. A családban nálunk mindenki nagyon visszafogott ember, így nagyon nagy bóknak számított, amikor azt mondták nekem, hogy „elveszett a lányuk”, ami azt jelentette, hogy a színpadon nem ismertek rám, nem engem láttak, hanem csak azt a bizonyos szereplőt, akit a színpadon éppen megformáltam. Nagyon örültem ennek a visszajelzésnek, mert úgy éreztem, hogy akkor sikerült elérnem azt, amiért jó színésznek lenni.
Az interjú eredetileg a Károli Magazin 2022 őszi számában jelent meg.
