“A mosoly az mindenütt mosoly”
„A műfordítás tulajdonképpen alkotóművészet. Igaz, hogy egy már meglévő műből dolgozunk, mégis egy teljesen új alkotást hozunk létre úgy, hogy miközben megtartjuk a szerző stílusát, a célnyelvi olvasó öröme, elégedettsége lebeg a szemünk előtt.” – vallja Ikematsu-Papp Gabriella műfordító, egykori japán szakos hallgató, aki immár tizennégy éve él a szigetországban. A levélváltásunk során készült interjúban életének izgalmas alakulásáról és a kinti életéről, a japán kultúráról is mesélt, válaszaiba belefeledkezve pedig egy izgalmas világ elevenedik meg szemünk előtt, melyről szívesen olvasnánk még többet.
Másfél évtizede élsz Japánban. Hogyan kezdődött a kapcsolatod a kelet-ázsiai országgal?
Tizennégy évesen találkoztam először a japán nyelvvel a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban. Második idegennyelvként tanultam négy éven át, és az írás volt az, ami utat nyitott bennem kelet felé. Lenyűgözött, hogy a Földnek van egy távoli országa, ahol egy, a miénktől ennyire eltérő írásrendszerrel fejezik ki magukat az emberek. Örömmel töltött el, amikor újabb és újabb írásjegyeket tanultam meg kanyarítani, és izgalmas volt, amikor olyan kultúraspecifikus kifejezések jöttek szembe, amelyeknek nincs pontos magyar megfelelője. Ilyen, szakmai kihívást jelentő reáliákkal műfordítóként is gyakran találkozom a munkám során. Ráadásul japánul tanulni kuriózum volt abban az időben, híre volt a három-négyfős egyetemi évfolyamoknak. Ennyi érdekesség tehát bőven elég volt ahhoz, hogy érettségi közeledtével a japán szakot válasszam.
Ez a kötelék tovább mélyült, amikor megismerkedtél későbbi férjeddel, aki történetes japán származású. Elmesélnéd találkozásotok történetét?
A károlis éveim alatt szinte végig dolgoztam, leginkább tolmácsként. A munka hozott össze minket a későbbi férjemmel is, egy magyarországi japán gyárban találkoztunk és dolgoztunk együtt kerek egy éven át. Amikor véget ért a kiküldetése, egyértelmű volt, hogy Japánban kezdjük meg közös életünket. Az, hogy teljesen más kulturális közegben nőttünk fel, időnként feladja a leckét, de egyben a beszédtémát is biztosítja – mindig tudunk egymásnak újat mondani. (nevet) Ami a különbözőségeket illeti, nemcsak a házasságban, hanem a baráti kapcsolataimban is azt tapasztalom, hogy bármely nemzethez tartozunk is, végeredményben mind emberek vagyunk. Egy kiotói családanyának ugyanúgy kihívás, hogy reggel becsomagolja az uzsonnát, és eljuttassa a gyerekeket az iskolába, óvodába, mint egy magyar anyának Esztergomban. Az eltérő környezetből fakadó különbségeken túl, ami más, az talán az, ahogyan, amilyen gesztusokkal, amilyen kulturális szokások mentén megoldjuk a helyzeteket. De a mosoly az mindenütt mosoly, a figyelmesség mindenhol számít, ezt szerintem a legtöbb nemzetközi kapcsolatban élő pár megerősítheti.
Mikor jártál először Japánban és milyen első benyomások értek?
Először hátizsákos turistaként jártam Japánban, huszonnégy évesen. Karácsony után indultam, és másfél hónap alatt végiglátogattam a kint élő magyar és japán barátaimat. Tisztán emlékszem az első benyomásra, a tokiói Narita reptérről néhány átszállás után vonattal utaztam egyenesen Kanazava-prefektúrába, ami a japán fősziget, Honsú másik, Japán-tenger felőli partján fekszik. A több órás vonatút alatt úgy bámultam az elsuhanó tájat, mint egy kisgyerek. Minden, de minden más volt. A háztetőkön a cserép formája, a fák fajtája, a falevelek színe, a hegyek meredeksége... És persze minden találkozás élmény volt. Egy nyelvszakos eleve felfokozott állapotba kerül, ha a tanult nyelvi közegében lubickolhat, ez velem is így volt, ugyanolyan kíváncsian figyeltem a bolti eladó udvarias mozdulatait, mint a kutyát sétáltató nénike tipikusan japános menetfelszerelését. Idén lesz tizennégy éve, hogy Japánban élek, mára az akkor érdekes lett a természetes, de az első élmény tényleg meghatározó.
Milyen élményeid, emlékeid vannak a Károlin eltöltött évekről, a japán tanulmányaidról?
2001-ben kezdtem el az egyetemet, és noha az abszolutóriumom megvolt már korábban, a japán tanári diplomámat csak 2010-ben szereztem meg. Az életembe időközben belépő munkának és az így elhúzódó tanulmányaimnak köszönhetem, hogy több évfolyamot is megismertem. A japán szakon akkoriban 10-15 fős évfolyamok voltak, ami nagyon családias hangulatot biztosított. A tanáraink mindenkinek tudták a nevét, bármilyen szakmai kérdéssel bizalommal fordulhattunk hozzájuk. Mivel tényleg nagyon kevesen voltunk, a felsőbb évfolyamokkal is volt kapcsolatunk, bár ez talán inkább a közös munkahelyeken alakult ki. Az egyetemi évek alatt még nem született meg bennem a műfordítás iránti szenvedély, de a látóköröm itt kezdett el szélesedni, amiért mind a tanáraimnak, mind a diáktársaimnak hálás vagyok. Külön kiemelném Vihar Judit tanárnőt, az ő biztatásának hála volt bátorságom másodévesen elmenni életem első állásinterjújára, ami belépőt jelentett a tolmácsmunka izgalmas világába.
Sok éve élsz a szigetországban, hogyan tudtál beilleszkedni egy teljesen más kultúrába?
Az első fél év nehéz volt, mert az olyan hétköznapi dolgokhoz – mint például egy vízcsap kinyitása és elzárása, a wc-be belépéskor használandó papucs, vagy a szelektív hulladékgyűjtés szabályai – is hozzá kellett szoknom, de maga a beilleszkedés sosem volt számomra gond, inkább csak időbe telt, mire úgy éreztem, hogy már elég magabiztosan mozgok ebben a kultúrában. A gyermekeink születése tovább segítette és a mai napig segíti az integrációt, hiszen nekik köszönhetően ismerhettem meg a példaértékű japán várandósgondozást és szülészeti ellátást, az óvoda-, és iskolarendszert, pontosabban az iskolarendszernek az általános iskolákig terjedő részét, és úgy általában mindent, ami az ő növekedésükkel együtt folyamatosan színesíti a családunk életét. Négy gyermekünk született, összesen három különböző intézményben, de a váltásnak pusztán az volt az oka, hogy közben elköltöztünk. Mindhárom szülészeten olyan figyelemmel, türelemmel és emberséggel találkoztam, ami azt hiszem, hazánkban is példa lehet. A vendég, páciens irányába tanúsított tisztelet különben az élet minden területén a japánok egyik erőssége. Nem tudok úgy kijönni a sarki kispostáról, hogy ne érezzem magam királynőnek. Tehát a kultúra valóban teljesen más, de ahhoz nem nehéz hozzászokni, hogy a közértben a reggeli nyitáskor a kasszások és árufeltöltők az üzletvezetővel az élen sorfalat állnak, és mosolyogva köszöntik a vásárlókat. Vannak persze a szabálykövetésnek árnyoldalai is, nehezebb például munkahelyet váltani, vagy felnőttként iskolapadba ülni. A társadalmi mókuskerék az együtt mozgást preferálja, a különutas megoldásokra furán tekint. Nyilván aki japán létére külföldivel köti össze az életét, az már eleve nem átlagos, tehát a mi családunkban természetes, hogy nemcsak japán, hanem magyar szemmel is szemléljük a világot. Fontosnak tartom, hogy önazonosan éljek, ápoljam magamban és a gyermekeinkben a magyarságot, eközben pedig ügyelek arra, hogy ne szegjem meg második otthonom írott vagy íratlan szabályait, mert szerintem ez a békés együttélés záloga. Bárhol éltünk eddig az országban, mindenütt sikerült mély barátságokat kötnöm, és ahol vannak jó emberi kapcsolataim, ott én otthon vagyok.
Mi okozta/okozza a legnagyobb kihívást a kinti életben, a hétköznapokban?
Az, hogy ne köszönjek vissza a boltban, mert az itt nem feladata a vásárlónak. (nevet) Komolyra fordítva a szót, a legnagyobb kihívásnak anyaként azt érzem, hogy a lányaink és a fiaink magyar nyelven is írni, olvasni tudó emberekké váljanak. A férjem nagy terhet vesz le a vállamról azzal, hogy ő is értéknek tartja a kétféle kulturális hátteret, és amiben tudja, segíti a gyerekek magyar kultúrához való kötődését és nyelvtanulását. Mivel japán környezetben élünk, az óvodában, iskolában is ezen a nyelven kommunikálnak, minden „japánul történik”, így a gyerekek itthon, a nap hátralevő részében is inkább japánul beszélnek. Viszont mindent megértenek. Amikor magunk között vagyunk, én következetesen magyarul szólok csak hozzájuk, magyar mesekönyveket olvasok, magyarul énekelek nekik, magyarul játszom velük, ennek pedig meg is van az eredménye, mert szépen gyarapodik a szókincsük és még ha olykor szégyenlősek is, egyre bátrabban használják az anya-nyelvüket.
Műfordítóként dolgozol, többek között Murakami Haruki A kormányzó halála című regényét is fordítottad. Európaiként nem lehetsz könnyű helyzetben, még akkor sem, ha régóta a forrásnyelv országában élsz. Mik a tapasztalataid?
Hatalmas ajándék, hogy japános műfordítóként Japánban élhetek, de tudom, hogy ha az emberben nincs vágy a fejlődésre, akkor a forrásnyelv országában is tökéletesen el lehet lustulni. A vágy megvan bennem, a többi időgazdálkodás kérdése. A legnagyobb gyermekünk tizenegy, a legkisebb egy éves, szóval sok a tennivaló, és noha az első három műfordításommal már három-, illetve négygyermekes anyaként készültem el, beláttam, hogy ezt a két vasat csak okosan lehet egyszerre a tűzben tartani. A szakmai terveimet is szövögetem – jó lesz majd konferenciákra, író-olvasó találkozókra eljutni, megismerkedni a magyar irodalmat fordító japán kollégákkal –, de a műfordítást most megelőzi az anyaság. Szeretnék minél több minőségi időt a gyerekekkel tölteni, mert megtapasztaltam, hogy tényleg hipp-hopp felnőnek. És közben persze olvasok. Minden hazalátogatás után könyvvel teli bőröndökkel jövünk vissza Japánba, ami egyenes út a cundokuhoz (a cundoku egy viselkedésmód megnevezése: ’sok könyvet vásárolni, a lakásban felhalmozni, de nem olvasni őket’ – a szerk.), de nem bánom, inkább álljon olvasatlanul felhalmozva az irodalom, csak legyen miből válogatni. Nyilván minden japán írónak van egy sajátos stílusa, és minél több Lázár Ervint, Szabó Magdát, Grecsó Krisztiánt, Janikovszky Évát, Légrádi Gergelyt, Szabó T. Annát és Pilinszkyt olvasok, annál nagyobb az esély, hogy valamennyire sikerül ráérezni Murakami Haruki, Yoko Tawada vagy épp Endó Súszaku nyelvezetére. Ritkán gondolunk bele, de a műfordítás tulajdonképpen alkotóművészet. Igaz, hogy egy már meglévő műből dolgozunk, mégis egy teljesen új alkotást hozunk létre, úgy, hogy miközben megtartjuk a szerző stílusát, a célnyelvi olvasó öröme, elégedettsége lebeg a szemünk előtt. Mi ebben a nehéz? Mondok egy példát! Aki Murakami Harukit eredetiben olvassa, az tudja, hogy Murakami szövegeiben van egy sajátos egyszerűség. Maga a szókincse nem igazán gazdag, bár előfordul, hogy háromsoros mondatfüzérekben beszél, ezt általában minden túldísztettségtől mentesen teszi. A fantasztikus az, hogy ennek ellenére letehetetlenek a regényei. Aki tehát őt fordítja, annak ezt a kettősséget kell szinkronba hoznia, mert attól a monotonitástól, ami a japán fülnek belefér, a magyar olvasó elaludna. De hangsúlyozom, ez nem a szerző stílusának kritizálása, hanem a japán nyelv sajátossága, amiben teljesen természetesen hangzik, ha két egymás utáni mondat végén is az szerepel, hogy „– mondta.” Azt hiszem, az írásrendszerük – a kétféle kanakészlet (hiragana, katakana) és a több ezer kandzsi – önmagában gondoskodik arról, hogy az olvasó agya folyamatosan kapja a stimulációt.
A humor egy másik érdekes kérdés. Yoko Tawada a Tokió utolsó gyermekei című regényében például olyan sajátosan abszurd, keserédes humorral ír, amiről magyar vonatkozásban leginkább Örkény világa jut eszembe. Tawada képes úgy mesélni egy katasztrófa utáni disztópikus Japánról, hogy olvasóként minden harmadik mondatnál elmosolyodom, és két oldal után a szívembe zárom az összes bukdácsoló szereplőt. Ha majd időm engedi, szeretnék elmerülni a japán nyelven megjelent magyar irodalomban is. Nagyon kíváncsi vagyok például arra, hogyan szólal meg japánul Örkény Ivaszaki Ecuko hangján. Mert bizony van keletje a magyar irodalomnak Japánban, hogy csak a legismertebb műfordítókat említsem: Hani Kjóko (Marék Veronika), Waseda Mika (Nádas Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László), Okamoto Mari (Kosztolányi, Spiró György), Ivaszaki Ecuko (Örkény István, Molnár Ferenc), Ucsikava Kazumi (Janikovszky Éva, Bálint Ágnes, Móra Ferenc, Dániel András), de kortárs irodalmat fordítanak Sibahara Mako, Ivai Kanako és Fudzsita Majuko is.
Japán lakosságának mintegy 2%-a vallja magát kereszténynek. Hogyan és hol találtál keresztény japán közösségre?
Hála Istennek – meg a protestáns és katolikus missziónak – szinte minden városban találni keresztény, keresztyén templomot. Külsőre kicsit máshogy néznek ki, mint nálunk, Európában. A különbözőségnek településmérnöki és kulturális okai vannak. Az épületek kisebbek, kevésbé látványosak, nincsenek például magas tornyok, és a harangozás is ritkább. Húsvétkor nem szokás fáklyás körmenetet tartani, egyrészt a tér hiánya és a szomszédos telkek közelsége miatt, másrészt azért, mert a japán társadalom számára a legfontosabb vezérlőelv a figyelmesség, tapintatosság; nem akarják sem a közlekedést, sem a közelben lakókat zavarni. Én katolikus vagyok, ezért a családdal katolikus közösségbe járunk, de a két nagyobbik gyermekünk protestáns óvodába járt, ahol volt lehetőségünk megismerni ennek a leginkább a reformátushoz hasonlító egyháznak a gyakorlatát is. Jártunk gyermek-áhitatra, hittanra, és a fiatal lelkésznővel ökumenikus Taize-i imákat tartottunk.
Már kint éltél, amikor 2011-ben bekövetkezett Japán valaha volt legnagyobb földrengése, amit azután cunami követett. Hogyan élted meg a természeti katasztrófát?
Azokban az időkben sokmindenre megtanított az élet. Megtapasztaltam halálfélelmet, lelket őrlő bizonytalanságot, és az összefogás felemelő erejét. A katasztrófa idején még csak ketten voltunk a férjemmel, ezért amíg ő a munkahelyén teljesítette a kötelességét, nekem volt lehetőségem önkéntesnek állni. Minden nap reggel nyolc órakor volt a gyülekező az önkéntesközponttá alakított közösségi házban, ahol az előző nap beérkező kéréseknek megfelelően osztották be a megjelenteket. Ide kell öt ember romlapátolásra, oda hat beltéri takarításra... És akkor bepattant öt ismeretlen az egyikük autójába, elment a helyszínre, és fél napot együtt dolgozott egy szintén ismeretlen ember lakhatatlanná vált házában. Sok kedves embert megismertem a közös munka során, és az első barátságaim is itt születtek. Elképesztő hatékonysággal működött a rendszer. Noha a segélyszállítmányok és az újjáépítéshez szükséges nyersanyag a tönkrement úthálózat miatt hetekig nem jutott el a katasztrófa-sújtotta vidékekre, mégis volt helyben elég lapát, sisak, kesztyű, a japánok ugyanis állandó készültségben élnek. Az ország földrajzi adottságai miatt bármikor bekövetkezhet földrengés, szökőár, ez az emberek életének része. Már az óvodások is havonta gyakorlatoznak, megtanulják, hogyan kell azonnal bebújni az asztal alá, majd a pedagógusok vezényletével, váltócipő átvétele nékül kiszaladni az udvarra. Ezekben a vészhelyzetekben elengedhetetlen az együttműködés, ezért is jellemző a japánokra a közösségben gondolkodás. Évezredek óta azt tanítja számukra a természet, hogy az egyéni ötletekre, véleményekre kevésbé van szükség, improvizációban, konfrontációban így például nem annyira bátrak, és noha az elmúlt évtizedekben ez is sokat változott, azért „a kő marad”.
Milyen gyakran látogatsz Magyarországra és mi hiányzik leginkább a szülőföldedről?
Ahogy nőnek a gyerekek, egyre több az iskolai elfoglaltság, így egyre ritkábban tudunk hazautazni, de néhány évente igyekszünk otthon tölteni a nyári szünetet, hogy egy kicsit átitatódjunk a család szeretetével és a kultúrával. A barátokkal közös élményeket évekkel később is emlegetik a gyerekek, ami bizonyítja, hogy a világ távoli pontjain élve is táplálható egy kapcsolat. Nekem leginkább a személyes találkozások hiányoznak, az, hogy bármikor átugorjunk egymáshoz, megigyunk egy kávét, megölelgessük egymást, elmenjünk együtt kirándulni, színházba, koncertre, vagy csak kifeküdjük éjjel a csillagok alá. És hát az ünnepek... Távol az otthontól az advent, a karácsony, a húsvét, minden nagyon más, de éppen ez a különbözőség segít abban, hogy elengedjem a külsőségeket és megtanuljak a lényegre figyelni.
Az interjú eredetileg a Károli Magazin 2024 tavaszi számában jelent meg.
