Norvég táj, magyar alkotó
Vida Léna nem hétköznapi szakmai utat járt be, jelenleg az oslói Metropolitan University Művészet és Design Tanszékén oktat norvégul. Mesterszakosként került a skandináv fővárosba, ahol a nehezítő körülmények ellenére három hónap alatt tette le a norvég nyelvvizsgát. Elmondása szerint soha nem tudott volna megtanulni norvégul ilyen rövid idő alatt, ha nem tanult volna olyan mélyen a Károlin angol nyelvet és nyelvészetet. Oktatói pályaválasztásában is alma matere inspirálta. Ismerjétek meg közelebbről egykori anglisztika szakos hallgatónkat!
Minek tartod magadat? Művésznek? Tudósnak? Tanárnak?
Mindegyiknek. Öröm, hogy a munkámban megélhetem minden oldalamat. Jelenleg az Oslo Metropolitan University Művészet és Design Tanszékén oktatóként, szakfelelősként és projektvezetőként dolgozom. Norvégul tanítok és dolgozom. Az őszi félévben festészetet, a tavaszi félévben pedig vállalkozói gondolkodást tanítok a művészet- és design szakos hallgatóknak, valamint videóinstallációt és digitális médiát. Jelenleg a digitális média továbbképzésünk szakfelelőse vagyok, augusztustól pedig a művészet és design alapszak tanulmányi szakfelelőse leszek. Emellett a tanszék Történeti gyűjteményét vezetem és egyetemi kiállítások szervezésével foglalkozom. Kutatásom az alkotóközpontú tanulásra (maker-centered learning) és a nemzeti viseletek mai használatára irányul. Tavaly bemutattam egy viseletet, amelyet Oslo egyik multikulturális városrészének terveztem. Alkotói tevékenységem az ilyen textilalapú munkákon túl a festésre, analóg kamerák tervezésére és a fotózásra összpontosul. Mondhatjuk, hogy nincs egy unalmas perc az életemben.
Hogyan segítették károlis tanulmányaid karriered alakulását? Van olyan elméleti vagy gyakorlati tudás, amit a mai napig fel tudsz használni?
Nagyon sokféleképpen hatott rám. Személyesen és szakmailag is mélyen belém ivódott az a három és fél év, amelyet a Károlin töltöttem az anglisztika szakon. Az angol nyelv alapos ismerete, a világirodalom és a világtörténelem tanulmányozása nemcsak kitárta előttem a világot, hanem lassan, szinte észrevétlenül formálta a gondolkodásomat és a döntéseimet is. Mielőtt a Károlira kerültem volna, 2010-ben CIRRUS művészeti ösztöndíjjal Dániában tanultam, egy kis szigeten, egy művészkolóniában, az akkori dán királynő udvari festőjének műhelyében. Addig alig használtam az angolt valódi helyzetekben, így rögtön a gimnázium után mély vízbe ugrottam. Akkor megbizonyosodott bennem, hogy művészettel, irodalommal és nyelvekkel szeretnék foglalkozni életem során. Ebben a következő lépés a Károli anglisztika szakja lett, és én onnantól kezdve faltam a tudást, az újabb és újabb angol irodalom- és történelmi órákat. Kezdő szintű norvégot és németet is felvettem. Az utolsó évben demonstrátorként kezdtem dolgozni az egyetemen. Nagy Andreától óangolul tanulhattam, és végül erre fókuszáltam a szakdolgozatomban is, és olyan szerencsés voltam, hogy egy ehhez kapcsolódó OTDK-dolgozatom első helyezést ért el. Ennek a felhalmozott tudásnak első nagy próbatétele a michigani Calvin College ösztöndíja volt, amivel egy hónapon át tanulhattam írást és költészetet Lew Klattól, Michigan koszorús költőjétől az Egyesült Államokban. Az egész időszak egyszerre volt álomszerű és vizsgaszerű. Nagyon sok új emberrel találkoztam, és a hónap végére két füzetet töltöttem meg versekkel. Soha korábban nem írtam angolul olyan, számomra valódi súllyal bíró verseket, mint akkor és azután. Talán egyszer, egy másik alkalommal, azokat is megmutatom. A Károli után az University of Oslo humán karán folytattam a tanulmányaimat, ez most már több mint tíz éve volt. A mesterszakra azzal a reménnyel jelentkeztem, hogy tovább fejlesztem a norvég nyelvtudásomat. Az egyetem honlapja szinte minden mestert angolul hirdetett, és ingyenes norvégkurzust ígért a nemzetközi hallgatóknak. A valóság azonban más volt. Az egyetem annyira nem volt felkészülve a nemzetközi hallgatókra, hogy ha külföldi kártyával fizetted a tandíjat, kizártak az egész egyetemi rendszerből. Szép lassan kiderült, hogy a magasztos külső mögött kártyavár állt, és norvégiai háttérrel nem rendelkező hallgatóknak szinte lehetetlen volt elvégezni a mesterképzést ezek között a körülmények között. Mindeközben az is kiderült, hogy ingyenes norvég nyelvoktatást sem kaphattam. Mások igen, de én mint mesterszakos hallgató, nem. Sikerült azonban kiderítenem, hogy a C1-es, azaz a legmagasabb szintű kurzuson voltak még szabad helyek, mert ide kevesen jutnak el, és megengedték, hogy oda járjak, ha három hónap múlva leteszem a nyelvvizsgát. „Most vagy soha” – mondták. Én meg igencsak kezdő szinten voltam akkor: be tudtam mutatkozni, tudtam valamennyit társalogni, de azon az órán már Norvégia és Svédország politikai helyzetét, a háborúkat, a szegénységet és egyéb, hasonlóan magas szintű témákat kellett megvitatni. Abban az első félévben, a félév végén mégis teljesítettem a harminc mesterszakos és a húsz norvég nyelvoktatási kreditet, és még ugyanabban a hónapban letettem a nyelvvizsgát is. A mestert is befejeztem, de közben, ezekből az élményekből tanulva úgy döntöttem, hogy ideje visszatérni a festőecsethez. A mesterszak után felvettek egy teljesen norvég nyelvű művészet és design alapszak képzésre az Oslo Metropolitan University-n, amit elvégeztem, és azóta ugyanezen a szakon tanítok norvégul művészetet, és ennek a szaknak leszek a szakfelelőse augusztustól. Úgy gondolom, hogy három hónap alatt soha nem tudtam volna megtanulni norvégul, és ma ezen a nyelven tanítani, ha nem tanultam volna olyan mélyen a Károlin angol nyelvet és nyelvészetet – valamint azt, hogy hogyan kell nyelvet tanulni. Vagy ha nem tanultam volna óangolt, amely sok szempontból közelebb áll a mai norvéghoz, mint a mai angolhoz. Pár évvel ezelőtt még előfordult, hogy véletlenül egy óangol szót használtam, miközben norvégul beszéltem, és a körülöttem lévők megjegyezték: „Ja, biztos izlandi vagy”. Most nyáron Észak‑Izlandon dolgoztunk néhány itteni norvég kollégámmal. Egy szélfútta tengerparti ház egyik szobájában egy múzeumi alkalmazott leemelt nekünk egy régi izlandi könyvet. Beleolvasott, megborzongott, és azt mondta: „Ez olyan régi izlandi”. Utána egy órán át olvastam az izlandi könyvet; bár nem értettem mindent, minden kérdésemre megtaláltam a választ. Az, hogy miért szerettem volna egyetemi oktató-kutató lenni, szintén a Károlihoz kapcsolódik. Tanulmányaim vége felé demonstrátorként dolgoztam, és óangol témában OTDK‑dolgozatot írtam Nagy Andrea tanárnő témavezetésével, aki nagy példaképem is. A dolgozat első helyezést ért el, de ami még fontosabb: a kutatási és demonstrátori munka közben ráéreztem, hogy egyetemen szeretnék tanítani és kutatni, és Nagy Andrea nyomdokaiba lépni. Noha nem óangollal, de így is lett. Meglepő módon azonban egy egészen szokatlan szálon is a Károlihoz kötődik az, amivel ma foglalkozom. Igen meghatározó volt életemben az Alabasterds nevű anglisztikás színjátszó kör is, amelyet elsőévesként alapítottunk a szaktársaimmal. A közösség Monty Python-színjátszó körként indult, végül félévente adtunk műsort, amelyben a károlis anglisztika szakos hallgatók – és tanárok – életét vittük színpadra. Máig nem értem, hogyan alakulhatott úgy, hogy éppen a tanárok várták a leginkább, mit adunk elő róluk. Előadásaink rövid jelenetekből és videóbejátszásokból álltak. Humorral beszéltünk örömeinkről és nehézségeinkről. Külön jelenetet kapott például a Neptunban való órára jelentkezés, amikor az ember össze kellett gyűjtse a család összes laptopját, minden ujjával frissítenie kellett a rendszert, hogy bejusson a kurzusaira. Volt, aki programot írt, hogy helyette kattintson. Ha így sem sikerült, maradt az e-mail vagy a személyes helykunyerálás – ezt például visszatérő jelenetként játszottuk el. Színpadra vittük tanáraink óráit is; előadásaink tele voltak történelmi, irodalmi és nyelvészeti utalásokkal. Faltuk a tudást, majd saját hangon mondtuk vissza. Természetesen a színjátszókör minden tagja eljátszott egy tanárt: parókát húztunk, hasonló ruhákat vettünk fel. Utólag úgy gondolom, ezt azért tettük, mert borzasztóan tiszteltük őket, és az ő cipőjükben akartunk járni. Én Pődör Dóra tanárnőt játszottam, és néha, amikor a tükörbe nézek, ma is látom magam ebben a szerepben, amely összemosódik azzal, aki ma vagyok. A színjáték valósággá vált, és ebből a generációból többen egyetemi oktatók lettünk. Ami ösztönzött bennünket, szerintem az volt, hogy olyan jó tanári közösség tagjai lehessünk, amilyennek az anglisztika tanári közösségét megéltük. A mai napig gondolok jeleneteinkre, miközben tanítok.
Mit jelent a kreativitás a mesterséges intelligencia korában? A te munkádat/alkotótevékenységedet befolyásolja a technológia?
Abszolút. De ezt is lehet jól csinálni. Tanulási szempontból mindig azt mondom a hallgatóimnak, hogy a mesterséges intelligencia használható – akár íráshoz is – de ehhez fel kell venniük egy nagyon szigorú szerkesztő szerepét. A másik, a vizuális, generatív mesterséges intelligencia használatát érintő fontos elv, hogy amikor tanulási folyamatot tervezünk, azt mindig analóg technikákkal érdemes kezdeni, hogy testileg is tanulhassunk, mielőtt kognitív eszközöket és mesterséges intelligenciát használnánk.
Mesélj a fényképező-projektedről! Miért fontos egy „barkácsolt” kamera, amikor mindenkinek a zsebében van a telefonja?
A mobiltelefonok kamerái mindent kiszíneznek, kiélesítenek és helyettünk optimalizálnak. Ez nagyon jó dolog, ha a kamerára dokumentációs eszközként tekintünk. Művészi szempontból azonban ezek a rendszerek sok mindent kivesznek a kezünkből. Amikor viszont egy cipősdobozból készített lyukkamerával fényképezünk, az alkotó minden egyes döntése megjelenik a fotózott analóg képen. A lyukkamerák (pinhole) többnyire egy sötét dobozból, egy apró lyukból – amelyen át bejut a fény – és egy fényérzékeny anyagból állnak, amely rögzíti a lyukon beszűrődő képet. A fényérzékeny anyagon megjelenő képet később laborban kell előhívni és fixálni. Lyukkamera használatakor a kamera és az alkotó egységet alkot, és maga a kamera is a művészi alkotás nagyon fontos részévé válik. A kameráim többnyire lézervágott, digitálisan tervezett designer darabok, de én magam is tejesdobozból készült kamerákkal kezdtem. Ezeket aztán olyan módon fejlesztettem tovább, hogy minél alkalmasabbak legyenek arra a művészi kifejezésre, amelyet én szeretnék elérni – így maga a designfolyamat és a fotózáshoz köthető művészeti folyamat szorosan összekapcsolódik. Fő célom ebben a kettős folyamatban az, hogy festői képeket készítsek, amelyek hasonlítanak stílusban azokhoz a képekhez, amelyeket festek.
Vida Léna által készített lyukkamerák és a velük készült képek: 1. Lyukkamera, Majorstua 3120 (fa); 2. Fotó: Magdolna-torony; 3. Vida Léna és a lyukkamera, Majorstua 3120 (papír); 4. Fotó: oslói utca; 5. Fotó: Tøyeni épületek, Oslo; 6. Fotó: budaörsi kert; 7. Vida Léna kameráival; 8. Fotó: Oslói fák; 9. Fotó: Portré.
Mire vagy a legbüszkébb az eddigi karrieredben?
Leginkább arra vagyok büszke, hogy művészként a felsőoktatásban, egy másik országban, annak nyelvén dolgozhatok; ezért nap mint nap hálás vagyok. Ehhez kapcsolható, hogy tavaly októberben megjelent az első norvég nyelvű könyvfejezetem, amelynek első szerzője vagyok, társszerzőkkel. A másik dolog, amit kiemelnék, az az, hogy bár teljesen analóg háttérből jövök, a digitális eszközök és a digitális design terén is magas szintű jártasságot szereztem. Erre egész életemben vágytam, de korábban nem nyílt rá alkalmam, hogy megtanuljam ezeket.
Miért éppen Skandinávia? Mennyiben különbözik az oslói élet a budapestitől? Mit tanácsolsz azoknak az egyetemistáknak, akik külföldi munkavállalásban vagy tanulásban gondolkodnak?
Nagypapám író volt; sokat írt a finnekről, finnül is tudott, és több finn jóbarátja volt. Édesanyám is járt kint gyerekként a nagyszüleimmel, ezért bizonyos skandináv dolgok mindig az életem részei voltak. Noha gimnázium után Dániában tanultam, végül mégis Norvégiában kötöttem ki, és a norvég nyelvet használom a legtöbbet. Oslo, Norvégia nagyon más, mint Budapest: ritmusa feszesebb, de kiszámíthatóbb. Nagyon élvezem a természet közelségét, a munkában a hétköznapokat, a magánéletben a hétvégéket. Budapestet viszont nem lehet elfelejteni, főleg, ha ott nőttél fel, mint én: az út napos oldalát, a kávézói életet, az embereket, akikkel mindig találok valami közöset.
Mit várhatunk tőled a közeljövőben? Milyen projekteken dolgozol? Lesz-e kiállításod Magyarországon?
Most a legtöbbet új viseletek tervezésével foglalkozom, valamint a festést sosem hagyom abba. Ha utazom, mindig viszem a saját tervezésű kameráim is, legutóbb Izlandon fotóztam velük. Vasárnap reggelente írok – bár sokszor szakmai dolgokat, de már egyre többször marad időm szépirodalmi szövegek írására is. Igazán jó lenne egy kiállítás Magyarországon.
Vida Léna újabb festményei. Részletek.
Ami a viseletek készítését illeti, ez is egy mind történeti, mind tervezői és innovációs folyamat. Norvégiában, Magyarországhoz hasonlóan, vannak hagyományos népviseletek, de a mai norvég viseletek egy jó része nem történeti: a 20. század elején Hulda Garborg mozgalma helyi ihletésű, új darabokat hozott létre, amelyeket bunad néven kanonizáltak. Ami különleges a bunad használatában az az, hogy ezeket a mai, modern norvég társadalomban szinte mindenki viseli ünnepnapokon: a nemzeti ünnepen, keresztelőn, konfirmáción, karácsonykor stb. Egy ilyen viselet azonban 1–3 millió forintba kerül, így a társadalom egy bizonyos rétege a nagy ünnepeken kirekesztve érzi magát. Ennek orvoslására az elmúlt tíz évben elindult egy mozgalom, ahol az emberek tradicionális kötényruha-szabásmintákat használva, otthon fellelhető anyagokból saját ünneplőt varrtak maguknak. Mondhatjuk, hogy én ennek a mozgalomnak vagyok tagja, csak kicsit másképp. Az elmúlt három évben Oslo egyik multikulturális városrészének viseletét terveztem: a Tøyendraktot (Tøyen-viseletet). Ennek sokan örülnek, főleg a multikulturális háttérrel rendelkezők. Tavaly ezzel kapcsolatban a norvég nemzeti rádiónak, illetve több magazinnak is adtam interjút. Most pedig egy nagyon izgalmas időszak következik: most dől el, milyen formában tehetem a viseletet elérhetővé a közönség számára.
A Vida Léna által tervezett Tøyen-viselet. Fotográfusok: Truls Enstad és Vargha Júlia.
Mit üzensz a károlis hallgatóknak?
Tekintsetek befelé: élvezzétek a Károlin eltöltött időt, ami így vagy úgy meghatározhatja egész hátralévő életetek. Tekintsetek kifelé: ha van kedvetek más országban is tanulni, tekintgessetek kifelé – már most. Tekintsetek magatok mellé, és nézzetek felfelé: mindig tudjátok, kik kísérnek titeket az úton.
Az interjú eredetileg a Károli Magazin 2026/2 számában jelent meg.
